Valamikor a nyomdászszakma mesterei legközvetlenebb közvetítői voltak a kultúrának. Amikor még a nyomtatott szó az írásbeliséget jelentette. Most e széles látókörű, világra nyitott munkástípus talán egyik utolsó személyiségeként távozott közülünk id. Mózes László, a háromszéki nyomtatott sajtó kiemelkedő nyomdászegyénisége.
Csendben, szerényen, miként élt, ment el, de megmarad emlékezetünkben megkapó, kedves egyénisége. Barátunkká vált, mert nemcsak szakmájáról tudott mindent, hanem mert olvasott, művelt, öntudatos ember volt, mestere mesterségének. Minket, kik annak idején véle dolgoztunk, elkápráztatott pontos munkájával. Újságoldalnyi szöveget szedett ki – akkoriban linotypnek nevezett gépen – egyetlen hiba nélkül, mi több, észrevette a kéziratokban a félreütéseket vagy félreírásokat, s kedvesen, szelíden mosolygott, mikor kezünkbe adta a kutyanyelvet: vigyázzatok, nehogy visszajavítsa a korrektúra!
Nem tudjuk, nevelt-e szakmai utódokat, hisz az újságnyomtatás eme formája mára már emlék. De félő, hogy az írott szó és az olvasók közti bensőséges kapcsolat művelői – kik közül Laci bátyánk kimagaslott – véle-vélük együtt az űrbe-égbe szálltak.
