A megyei kulturális élet akkori mindeneseként az ásatásokról közvetlen információkat elsősorban Erőss Jánostól, a múzeum akkori restaurátorától kaptam, aki 1956-os múltja, börtönös évei miatt sejtette vagy tudta, hogy állambiztonsági megfigyelés alatt áll, s ezért találkozásaink alkalmával magánbeszélgetések göngyölegébe foglalva közölte velem az ásatás eredményeiről a véleményét. A temetőfeltárás azért is jelentős, mert a leletek alapján bizonyítható, hogy a 13. században a térségbe érkezett székelyek e területen — a mai Háromszéken — a már itt élő és itt temetkező magyar lakosság mellé vagy a már itt lévő magyar népesség közé telepedtek. A lelettel a magyarság Árpád-kori székelyföldi jelenléte régészeti anyag alapján is bizonyítható.

Másrészt a ’60-as évek utolsó két évében és a ’70-es esztendők első felében a szocialista mezben jelentkező román nacionalizmus másfél évtizednyi tombolása után az akkor létesített Kovászna megyében a magyar kulturális és tudományos élet is levegőhöz juthatott, s a dákoromán kontinuitásra alapozott hivatalos ideológia ezzel az ásatással újabb léket kapott. A Tatárdomb bizonyság volt arra, hogy a magyarság őshonos ezen a tájon, itteni múltja a honfoglalás korához nyúlik vissza.

Erőss Jánost a népi demokratikus rendszer ellen ügyködő elemként, meggyőződéses magyar nacionalistaként fogták perbe és ítélték el koholt vádak alapján a törvénykezés és az állambiztonság kollaboráns magyar elemei. A zabolai lelet ezért számára többet jelentett, erőteljesebb üzenetet közvetített, mint az átlagember részére.

Erőss János múzeumot elmarasztaló méltatlankodásai most is a fülemben csengenek. Restaurátorként barbár dolognak minősítette azt, hogy a sírgödrökben más-más időszakban egymás fölé helyezett tetemeket, illetve ezek csontjait antropológiai és egyéb tudományos felmérések elvégzése nélkül visszatemették, és, ha jól emlékszem, csupán hét csontvázat szállítottak be és preparáltak a múzeumban.

Az ásatások időpontjában a legnagyobb pezsgésben volt a Háromszéken akkor újrainduló kulturális élet, emlékházak létesültek, múzeumi gyűjtemények gyarapodtak, művelődési egyesületek alakultak, és mivel ezekhez volt némi közöm, valószínű, Erőss János ezért fogadott bizalmába, és megbecsülése jeléül meglepett egy deszkalapra helyezett és preparált tatárdombi koponyával, amelynek érdekessége, hogy meghatározása szerint a 32 év körüli férfi fogazata teljesen ép, s a homlok fölötti koponyacsonton kard vagy egyéb vágószerszám behegedt nyoma látható. A tatárdombi férfi tehát nem ebbe a koponyavágásba halt bele.

Az ,,ajándék" felajánlása és ennek elfogadása, meglehet, nem volt minden tekintetben ,,előírásos", de mentségünkre legyen mondva, másképp úgy is elvegyült volna az ásatási gödrökbe visszadobált csontok között.

Az évtizedeken át a könyvespolcomon pihenő koponya számos ,,házi tanítói" alkalmat teremtett arra, hogy érdeklődő vendégeinkkel a tatárdombi temetőről és a magyarság háromszéki őshonosságáról ejtsünk szót, sőt, fogtechnikusi főiskolára és fogorvosi egyetemre készülők is tanulmányozhatták az Árpád-kori férfiú egészséges állcsontját, ép fogazatát.

A tatárdombi magyar népi temetkezésről dr. Székely Zoltán, a múzeum akkori régész igazgatója a Korunk 1973-as Évkönyvében közölt tanulmányt, amely a hivatalos régészet képviselői és az akkori politikusok körében méltatlankodást és támadást váltott ki, de annál nagyobb érdeklődésnek örvendett a magyarság körében.

Természetesen, a ma is birtokomban lévő koponyát, akár Erőss Jánosra emlékeztető kegytárgyként, felajánlom a zabolai vagy a Székely Nemzeti Múzeum számára, amennyiben erre igényt tartanak.