A számomra legszebbet, legkedvesebbet. A szülőanyámét, akinek nemcsak fizikai létemet, de életem értelmét, a nemes gondolatok iránti fogékonyságomat köszönhetem. Viszonyulásomat a körülöttem élőkhöz, a szeretet és jóság elsőbbségének elismerését, mások munkája értékének megbecsülését is reám testálta. Édesanyám – anyanyelvem e legszebben csengő szava, nemzetem balladáinak, nép- és műdalainak, neves költőink megríkató verseinek leggyakoribb alanya. A gyermekeiért aggódó, tékozló fiaiért búsuló édesanya alakja gyakran megjelenik a magyar és világirodalom legértékesebb alkotásaiban. És az anyai fájdalom, ha gyermekei utat tévesztenek, nem jutnak révbe, félresiklanak elengedett kezű leányai, fiai kirepülve a családi fészekből, sodródnak valahol a nagyvilágban...
Szerethette az édesanyját az egykor Bostonban élő Julia Ward Howe is, aki még 1870-ben megfogalmazta anyák napi kiáltványát, de kezdeményezése kudarcba fulladt. Szintén egy egyesült államokbeli, philadelphiai 41 éves asszony próbálkozott az anyák napja hivatalosításával. Rengeteg energia- és időráfordítással elérte, hogy 1914-ben Woodrow Wilson amerikai elnök az anyák ünnepét előbb állami, majd nemzetközi ismertségűvé tegye. Anna M. Jarvis elhunyt édesanyja emlékére május második vasárnapját javasolta az anyák ünnepének megtartására, de országonként más és más napokon kerül rá sor. Magyarországon 1925-ben a Magyar Ifjúsági Vöröskereszt tartotta az első ünnepet, összekapcsolva a májusi Mária-tisztelet hagyományaival. 1928-ban már miniszteri rendelet sorolta a hivatalos iskolai ünnepélyek közé.
Hinni merem, hogy erdélyi történelmi magyar egyházaink, magyar iskoláink is megünneplik május első vasárnapját, a gyermeket vállaló, értük küzdő és áldozatot hozó Édesanyákat!