Az orvosi ellátás megszervezése előtti korban az egészségügyi teendők a népi gyógyászatra, később a borbélyokra hárultak.
A borbélyok sebészeti feladatokat is elláttak. Közép-Európában és Európa délkeleti régióiban Erdély az egészségügy megszervezésével közepes színvonalúnak tekinthető. Azok a kutatók, akik Erdély egészségügyi helyzetét egyoldalúan csak Nyugat-Európával, illetve az Osztrák-birodalom nyugati felével hasonlítják össze, miközben elmarad a Kárpátokon túli vajdaságokkal és Délkelet-Európával való összehasonlítás, rendszerint sötét képet rajzolnak az erdélyi, székelyföldi viszonyokról.
Igazolt történeti tény, hogy Erdélyben valóban később alakult ki az egészségügyi intézményrendszer. A szakképzett orvosok, sebészek és bábák száma csak a XIX. században növekszik látványosan. Hasonlóképp a közkórházak építése, alapítása is e században vesz lendületet. Ennek ellenére a felvilágosult abszolutizmus korában, a XVIII. század második felében itt is megkezdődik az intézményrendszer alapjainak lerakása, és egyre hatékonyabban lépnek fel a pusztító járványos betegségek megfékezésére.
A gyógynövények használatát, a népi gyógyítást sem szabad kuruzslók, tudatlan emberek szintjére degradálni. Gondoljunk arra, hogy évezredeken át ez volt az egészség megóvásának alapja. Ami a sebészetet illeti, erre jó példa az ősmagyarok fejlékelési tudása. A régészeti kutatások igazolják, hogy a honfoglalás korában műtött emberek túlélési esélyei összehasonlíthatatlanul jobbak voltak, mint az újkor hajnalán, az agyondicsért nyugati orvosok keze alól kikerülteké. László Gyula leírja, hogy több sírból kerültek elő a honfoglalás korában lékelt koponyák, amelyeken egyértelműen megállapítható a csontszövet behegedése. Úgy véli, az operáció után a harcosok még sokáig éltek. Idézem a régészprofesszort: "A sebeket megtisztították, a szilánkokat óvatosan kiszedegették, s végül sapkába varrott ezüst lemezzel fedték be a szabadon maradt agyvelőt". Minden "magyar értett a harcban kapott sebek gyógyításához". Nos, ilyen előzmények után a tudatlanság túlhangsúlyozása nem mindig felel meg a történeti valóságnak.
Mivel az egészségügyi ellátás kérdésköre szerteágazó, e dolgozatban csak néhány alapvető kérdésre összpontosítok. Nagy vonalakban bemutatom az egészségügyi ellátás középkori kezdeteit, az orvosi szolgáltatás elterjedését Erdélyben. Bővebben ismertetem a székelyföldi egészségügy fejlődését. Bemutatom néhány jeles erdélyi orvos életpályáját, azokét, akik hozzájárultak az erdélyi egészségügy fejlődéshez. Olvashatunk Lencsés György, Pápai Páriz Ferenc, Mátyus István, Nyulas Ferenc, Gecse Dániel és Szotyori József munkásságáról. A kórházalapítások mellett kitérek a patikák, a gyógyszertárak megszervezésére is. Mivel a középkorban és az újkorban az egészségvédelem alapja a tisztaság, bőven foglalkozom a házak, az utak, a sáncok, a patakmedrek és a hidak tisztán tartásának kérdésével, a járványok megelőzésével, a karantén megszervezésével. Külön fejezetben ismertetem a sepsiszentgyörgyi egészségügyi ellátás kezdeteit is.
Az egészségügyi ellátás hajnalán
A XVI. századi történeti forrásokból tudjuk, hogy Erdély-szerte voltak olyan emberek, akik rendelkeztek bizonyos fokú orvosi ismeretekkel. 1550-ben Izabella királynő engedélyezte Brassó, Nagyszeben, Segesvár, Medgyes és Beszterce, szász városokban élő felcserek céhekbe tömörülését. A Szebeni Szász Universitas 1562-ben sebészcéh-szabályzatot bocsát ki. A következő évtizedekben hasonló szabályzatok összeállítására más városokban is sor kerül. Ez azt jelenti, hogy már korábban megkezdődött bizonyos szintű, orvosi ismeretekre alapozott, szervezett keretekre támaszkodó gyógyítás. Nagyszeben a XV. század végén, Brassó a XVI. század elején alkalmaz fizetett orvost.
A XVII–XVIII. században Erdély-szerte egyre több orvos tevékenykedik, és egyre több gyógyszertár alapítására kerül sor. Némely nemes úr már ekkor felismeri, hogy az egészség fenntartására, védelmére, érdemes orvosi ismeretekkel rendelkező embert fizetni. Kezdetben borbélyt, később már saját orvost alkalmaznak. Az orvosok többsége olyan tehetséges fiatal, aki külföldi tanulmányútját, taníttatását egy-egy "jótevő" nemes úrnak köszönheti. Ezért később az ösztöndíjjal külföldre küldött fiatal kénytelen volt a mecénás család szolgálatába állni. Jó példa erre Fehérvári István, aki 1681 júliusában arra kötelezi magát, hogy tanulmányai végeztével a Teleki család orvosa lesz. Erről – a kialakult szokásnak megfelelően – reverzálist ad, azaz olyan kötelező levelet, amelyben megfogadja Teleki Mihály kancellárnak, hogy a belgiumi tanulmányút befejezése után hazatér, és az ő szolgálatába áll. Idézem: miután "az medicinát szorgalmatosan űzöm, egyéb tanulásra magamat nem adom, három esztendő múlván hazajövök", és "itthon is penig illendő fizetésért őkegyelmét, feleségét, gyermekeit szolgálom".
Zágoni Gábor a XVIII. század egyik legképzettebb orvosa – 200 rénes forint fizetéssel – az őt támogató Teleki, majd gróf Thoroczkay család házi orvosa lesz. Természetesen nem minden főúri család költ orvosra, sokan beérik borbéllyal is. Így például Kemény János báróról (kb. 1662–1701), a hasonnevű fejdelem unokájáról tudjuk, hogy házánál fizetett borbélyt tart. Amikor 39 éves korában egy vadászatról hazatért és megvacsorázott, "semmit sem betegeskedvén", hirtelen rosszul érezte magát, és lefeküdt. Azonban éjjel – írja naplójában Czegei Vass György – "az nyavalya kitöri; míg a borbélyát felköltik s béhíjják", addig eltávozott az élők sorából.
(folytatjuk)
