Na. Hát ezzel, azt hiszem, rosszul állunk, vagy inkább nem igazán a legfényesebben. Az idejövéssel. Az önzetlen cselekvéssel. És az ide- vagy odafigyeléssel. Arra az embertársunkra, aki legminimálisabb segélyből él, és mondjuk csak krumplit eszik a gyerekeivel együtt ősz óta. Miközben a mi költségvetésünk más nagyságrendű talán. Nagyon könnyű elszakadni a valóságtól, a mindennapoktól, ha valakinek nem gond a mindennapi betevőről való gondoskodás, hanem szép meleg helyen lakik, és talán dolgozik. Dolgozik. Talán. Talán még nem felejtette el, milyen is az. Ha egyáltalán valaha megkóstolta, megtapasztalta azt, amikor bár egy cseppnyit meg kellett izzadni valamiért, amikor veríték gyöngyözik a homlokon a jól végzett munka örömének hírnökeként, vagy – urambocsá! – ha olyat kért a haza, a becsület (Istenem, de bombasztikussá koptatá ezeket a gyönyörű kifejezéseket a globális manipuláció), hogy a veríték mellé vérünkre is szükség volt. Mert bizony nem kevés az olyan mindenféle "házi(y)" ifjú ejtőernyős titán, aki egyenest az iskola- vagy egyetemi padból suttyant bele a langyosba. Aki talán már nem is annyira ifjú már, hisz szinte emberöltőnyi ideje annak, hogy vígan lébecol. Egymás torkának eső, a koncért marakodó néhai emberszabásúak iszonyú tusájától hangos az egész világ. Senki és semmi nem számít, csak ÉN. Csak a hatalom, a pénz, a meleg székecske. Ülőkécske, padocska, melyből – ha elég éles a könyökünk – karosszékecske, fotelke, netán trónocska is lehet. S közben csapkodunk, lefejezünk, ülepen billentünk, kinevezünk, jutalmazunk, zsarolunk és felkenünk. Bárkit. Ha alkalmas, ha nem. Ha megérdemelte, ha nem. Csak nekünk nyalizza...a fagyinkat. Ha megengedjük neki. Erre mondják velősen, hogy undorító. Annak, aki nézi. De mit szól az, aki elszenvedi? És mi lesz azzal az országgal, ahol ez megtörténhet? Ismét csak a főnök töri a nyakát, az "oszifő" őszül bele, s a kevésbé látható helyeken meg – mondjuk a háta mögött – megy a cirkusz? Hát igen. És mielőtt bárki azonosítaná legott a helyszínt, ahol e példabeszéd termett, tegyük mindjárt hozzá, hogy a jelenség világméretű, ezért tűnik úgy az elszenvedő oldalnak, hogy épp az ő környezetéről van szó, az elkövetőnek meg úgy, hogy épp őt vették célba. (De persze minden szó hazug rágalom csupán.) Erre mondta volt Hofi, hogy akinek nem inge, ne vegye magára, de az, akié, az végre öltözködjék már fel!
S itt álljunk meg egy szóra, és vegyük le a kalapunkat azok előtt, akik, bár hasonlóképpen indultak neki az életnek, mégis becsülettel és teljes felelősséggel végezték és végzik a dolgukat ma is. György Attila szavait idézném, aki beteg barátjához címezi sorait: "Persze manapság már senki nem hiszi el, hogy meg tud szakadni a szív. Megszakad azért, amiért, és amiben hiszünk, azért és amiért tönkremegy minden a szemünk előtt. Mert emberből vagyunk, és csak annak szakadhat meg a szíve, akinek van. Vannak, akiknek egyáltalán nem szokott meghasadni a szíve. Sem a hazáért, sem az országért, sem a nemzetért, Istenért különösen nem, a szeretettekért sem, és úgy egyáltalán."
Nos, ide is eljuthatunk, ha nem vigyázunk. De azt tesszük. Őrizzük, védjük és vigyázzuk, amit kell. Ahol kell, amikor kell. No meg akivel lehet. Azzal, együtt szívesen. Ha idejön. Ide.