Egy nap átmentem az unokatestvéremhez, Salamon Ácinak hívták, s feltűnt nekem, hogy szép fülbevaló csüng a fülében.
– Hallod-e, te, Áci! Neked nem áll jól az a fülbevaló! Add nekem! Négy cukorkát adok érte.
– Négy cukorkát? – nyílt nagyra a szeme unokatestvéremnek, és már nyúlt is a füléhez, hogy aranyait lecsatolja.
Hazamentem nagy büszkén, s nem is rejtegettem az ékszereket, mutogattam magam a házban, így nagytata azonnal észrevette.
– Gyere csak ide, Ellike! Mi van a füleidben? Ezeket honnan szerezted?
– Ácitól – mondtam. – De kifizettem...
– S hát mit adtál érte?
– Négy cukorkát.
– Négy cu-kor-káát?? Egy pár arany fülbevalóért? Na gyere csak ide, de gyorsan! Azonnal visszamész, és viszed a fülbevalókat. A cukorkáidat nem hinném, hogy visszakapod, de mindegy. Amikor visszajöttél, itt, nálam fogsz jelentkezni. Meg­értetted?
Hamarosan visszaértem. Nagytata magához húzott, megfogta a ruhámat a hatalmas kezével, magasba emelt, mint az ülü a tyúkot, és alaposan bevert a fenekembe. Az­tán letett, és azt mondta:
– Állj ide még egy percig!
Beállított a két lába közé, és összecsapta azokat, azt hittem, hogy meglapít engem.
– Ide figyelj, kicsi unokám! Ha te sohasem hazudsz, nem csalsz és nem lopsz az életben, akár a király udvarába is eljuthatsz. Megér­tetted?
Nagytata itt feltételezhetően a népmesék királyára gondolt, de amikor évtizedek múlva bekerültem az angol királyi udvarba mint Windsor hercegnőjének egészségápoló nővére, nagyapám jutott eszembe. A hercegnő hálószobája mellett volt néhai férjének, VIII. Edward királynak a hálószobája. Éjszakai műszakot vállaltam, és miután a hercegnő megismert, és bizalmába fogadott, azt mondta, a király hálószobájában lesz a helyem. Le is dőlhetek, de bármikor készenlétben kell lennem. Az első éjszakákon nem mertem ráülni még a szélére sem a királyi fekvőhelynek, mert fölötte ott volt a korona és egy felirat, mely magyarul körülbelül így hangzik: Az Isten és én! Mi vagyunk a legnagyobbak! Vagy talán így is fordíthatnám: az Isten után én következem! Hát ez a szöveg nem rólam szól, gondoltam. Csak később szoktam hozzá a mesebeli környezethez. Megjött a bátorságom is, és engedélyt kértem, hogy lefényképeztethessem magam, amint a király ágyán ülök. El is magyaráztam a hercegnőnek, hogy mi okból van szükségem erre a fotódokumentumra: hogy rokonaimnak felmutathassam, mint nagytatám "salamoni" bölcsességének bizonyítékát. Tíz évig szolgáltam ott, és mindig a dálnoki nagytata járt az eszemben.

Első csavargásom története
Kovásznai nagymamám épp Dálnokban járt. Valami okiratokat jött aláíratni, hogy ezentúl ők a gyámok afelett az ingatlan felett, amely még megmaradt apám mulatírozásainak nyomán. A kicsi házról és a csűrről volt szó Kovásznán. Én akkor tizenegy éves lehettem, és kihegyezett füllel hallgatóztam. Másnap megkérdeztem:
– Nagytata! Mi az a gyám?
Elmagyarázta, hogy ezentúl az enyém és édestestvéremé a kovásznai lakás és a csűr, de ők, a felnőttek vigyáznak rá, amíg nagyobbra növünk. Kielégítőnek találtam a választ, úgy éreztem, hogy megértettem. Csakhogy! Nem telt el több, mint hat hónap, és apám eladta a csűrről a cserepet. Elsza­lad­tam azonmód árulkodni. Elújságoltam nagyapámnak, hogy apám mit művelt. Jött is az öreg, de tüstént Kovásznára.
– Te, Bálintka! Mit csináltál megint? Nem lett volna szabad eladnod a cserepet, mert az már nem a tiéd!
– Maga menjen ki innen, mert a fejszével vágom fejbe! Maga nincs otthon ezen az udvaron! – volt a válasza.
Nem telt el hat hónap, s apám eladta az egész csűrt. Száztízezer lejt kapott érte. Én megláttam, pontosabban meglestem, hogy hová dugta a pénzt. A csizmájába! Egy óvatlan pillanatban elemeltem az egészet. Elő­ször arra gondoltam, elviszem nagyapámnak. Azután eszembe jutott, hogy a csűr elvégre a miénk, tehát az enyém is.
Nosza, vonatra ültem, és felmentem Kéz­di­vásárhelyre. Ott lakott Zsuzsanna nagynéném. Meglátogattam, és vittem neki egy csomó ajándékot. Azután hazajöttem, és minden osztálytársamnak (kik még életben vannak, ma is emlegetnek) vettem egy-egy tolltartót ajándék­ba. Aznap este pedig a sok pénzzel a zsebemben vonatra ültem. Brassóból továbbmentem Bukarestbe, s ott, mivel maradt még hetvenezer lejem, jegyet kértem Turnu Seve­rin felé. Egy nagynéném ugyanis a távoli Olténiában élt.
De miként jutott oda? Régebbi történet! Dálnokban épp temetés volt, nagytatám testvérének fia öngyilkosságot követett el, őt temettük. (Ez szomorú, de sajnos, elég gyakori megoldás a székelyek soraiban, ha lelki konfliktusukra nem találnak pillanatnyi megoldást.) Nos, temetés közben otthon senki sem maradt a házban, és Ilona ezt kihasználva magával vitte szegény anyám összes ruhaholmiját, valami pénzt is összenyalábolt, és megszökött egy román csendőrrel, aki Turnu Severin mellé, a Duna vidékére, Vânjuleţbe, egy parányi román faluba vitte őt. Na, erre a mesebeli ismeretlen vidékre akartam én végre eljutni. A Turnu Severin-i állomáson – mivel románul jól tudtam – a rendőröket kérdeztem meg, miként lehet tovább jutni Vânjuleţbe.
− Ce mai cauţi acolo, tu, puştoaică? Mit keresel ott, te leányka? – kérdezték csodálkozva.
A nagynénémet, mondtam.
A rendőrök olyan kedvesek voltak, hogy fel­ültettek egy buszra, és az le is tett engem Vân­juleţben. Pénzem már nem sok maradt, de sebaj! Tíz nap sem telt el, és jött a pénzbeváltás.
– Na, nesze neked, csizmába rejtett pénz, Bálintka!
Akik megértek ilyesmit, jól tudják, mit jelent a pénzbeváltás. Idős fejjel megjegyzem: aki apámtól, a megrögzött alkoholistától megvette a csűrt, tudhatta, mi készül, azt is, hogy a pénzt ilyenkor sürgősen ingatlanba kell fektetni, tehát átverte apámat. De őt az ilyen apróságok már nem érdekelték. Bizony, az utolsó lejig megsemmisült volna a pénze Gocz Bálint úrnak, édesapámnak, habár az sem kizárt, hogy pár nap alatt, még a pénzbeváltás előtt az egészet – "békebeli áron" – megitta volna. Így legalább én is kimozdulhattam világot látni. Igaz, én nem Egyiptomig barangoltam el, mint apám legénykorában, csak Turnu Severinig jutottam, és amit ott találtam, az távol állt a mesebeli boldogságtól.
Megérkeztem tehát anyai nagynénémhez, Ilonához. Öt gyermeke volt, és már az első pillanatoktól vigyáznom kellett rájuk. Nehéz volt vele értekezni, mert állandóan részeg volt. Sző­lővidék lévén, vizet ott kevesebbet isznak, az én néném pedig egyfolytában a vörös bort itta.
Egyáltalán nem úgy viselkedett, mintha édesanyám testvére lett volna. Én a ház tornácán aludtam, együtt a tyúkokkal. Reggel rám hárult a gyermeksereg mosdatása, megetetése, úgy éltem ott, mint egy cseléd. Rettenetes piszok volt a vályogházban, döngölt föld a padló, én sepregettem össze a port, és én főztem pityókapürét vagy egy kis tokányt, hogy a gyermekeknek enni adjak. Nagynéném saját gyermekeivel sem bánt jobban, mert mindig kábult volt az italtól.
– Ellike, kerestem neked munkát, mondta egyik nap. Menj el csemetét ültetni! Száz lejt kapsz egy hónapra.
Én elmentem dolgozni, a pénzt pedig ő felvette. Engem minden ringy-rongyba felöltöztetett, s elküldött otthonról. Csupa nagykorúak közé kerültem, egyedül voltam gyermek, és ráadásul kislány, de ezen senki sem csodálkozott Vânjuleţben. Aztán véget ért ez a munka, és rövidesen elvittek minket deszkát vágni. Ez fura módon úgy történt, hogy egy létra volt állítva, azon fel kellett mászni egy állványra, és aki fent dolgozott, az a fűrészt felhúzta, a másik pedig odalent lefelé húzta. Föl-le! Föl-le! Föl-le, egész nap! Húzogattuk a fűrészlapot. Én, mint a legfiatalabb, természetesen fent dolgoztam. Havi kétszáz lejt fizettek ezért a munkáért.
– Add ide a pénzt, veszek neked egy ruhát, rendelkezett nagynéném fizetéskor.
Furcsa módon akkor szavának állt. Soha sem felejtem! Anyagot vásárolt, piros-fehér vonalast, és ő varrta meg nekem a ruhát, de nagyon egyszerűen. Kimondhatatlanul boldog voltam, és büszke. Hétköznapokon – mi mást tehettem – visszamentem deszkát vágni.
Csakhogy rövidesen lebetegedett a nagynéném, kórházba került, és ekkor a férje írt nagyszüleimnek Dálnokba, hogy engem, de a gyermekeket is haza kellene hozni. Mondtam, mellénk nem kell kísérő. Ahogy idejöttem egyedül, haza tudok menni. Csak fizessék ki a jegyeket, hazaviszem a kicsiket. Így is történt.
Úgy, mint kovásznai nyomorúságunk idején, vízben puhára főztem egy nagy adag burgonyát, újságpapírba sót tettem, és egy üvegbe tejet a kicsiknek. Hátizsák is kellett volna, de nem találtam ilyesmit a házban. Emiatt egy párnából kiürítettem a tollat, jól kiráztam, majd ebbe pakoltam bele az úti elemózsiát. Spárgával összekötöztem a két-két sarkát, és mint egy hátizsákot, a vállamra vettem.
Három gyermeknek még nem is kellett jegyet váltani, mert kicsik voltak, és én Vânju­leţből Bukarestig, Bukarestből Brassóig, majd onnan Dálnokig elkalauzoltam az unokatestvéreimet.
Ez volt életem első komolyabb kiruccanása. Eléggé vegyes érzelmekkel gondolok vissza rá, mert izgalmas volt a kaland, a függetlenség, pénzt érezni a zsebemben, felnőttként költekezni, de szeretetre, melegségre nem emlékszem, pedig valami ilyesmit vártam édesanyám testvérétől. Akkor tapasztaltam életemben először, hogy néha vadidegenektől több emberséget, szeretetet kaphat az ember, mint közeli vérrokonától.
Csak érdekességként mondom, hogy Ilona néném nyolcvankét éves korában halt meg, egész életében ivott, soha egyenesen nem járt. Én a vânjuleţi kaland után csak egyszer láttam őt viszont, amikor hazajöttem Franciaország­ból 1979-ben. Takarítónő volt valahol Sepsi­szent­györgyön, mert időközben hazajött Olténiából (férje börtönbe került, elváltak), és Dálnokban újra férjhez ment. Ebből a házasságából is született egy gyermeke.
Találkozásunk alkalmával autómmal Sep­siszent­györgyről hazavittem nénémet Dálnokba, és megköszöntem neki, hogy ennem is adott, sőt, ruhát is varrt nekem egy józanabb pillanatában a távoli Olténiában. De felemlegettem azt, hogy kiskorú létemre a felnőttek közé lökött dolgozni, ahelyett, hogy iskolába küldött volna. Temetésekor nem lehettem itthon, de telefonon koszorút rendeltem neki, és mint édesanyám testvérét, meg is sirattam a távoli Franciaországban.
Nem tudok haragudni rá! Mert mi okból is szökött meg szülőfalujából a távoli Olténiába egy román csendőrrel? A boldogságát kereste az életben! (Én nem ugyanazt kerestem, amikor kisfiammal kiszöktem Franciaországba?) Ilona ennek a kalandnak lett az áldozata, így esett az alkohol fogságába. Legkisebb gyermekével a közelmúltban a Dánoki-napokon, a falu ünnepén találkoztam.
– Ejnye! Miért kell többet inni a kelleténél? – kérdeztem rá unokaöcsémre.
– Elvira nénje! Én már szegény édesanyámban is, nyugodjék békében, szeszben voltam a magzatvíz helyett – válaszolta.

(folytatjuk)

Sajtó alá rendezte: Gyila Sándor