A múlt hét végén meglepő eredménnyel állt elő a megyei labdarúgó-szövetség: Kézdivásárhelyi SC–Árkos 0–3. A pályán 2–1 volt a kézdiek javára, igen ám, de mint kiderült, szerepeltettek egy négy sárga lapot összeszedett játékost, Zakariást, s a szövetség ezért írta át az eredményt... Itt valami nincs rendjén (na nem a szövetségnél, hanem a Kézdivásárhelyi SC háza táján) – gondoltuk, s ezért kerestük meg Demko Sándort, a klub vezetőjét, s érdeklődtünk az igazi háttérről.
– Mondanom sem kell – kezdte mondandóját Demkó Sándor –, az amúgy egész tavaszi idény során levő feszült hangulatra ez csak még ráadás volt. De igazából ezután kezdődött a balhé. Egyesületi elnökként, úgy éreztem, a közgyűlés előtt be kell nyújtanom lemondásomat, mert így sportszerű. Így hát összehívtam a közgyűlést, és írásban kértem, fogadják el elhatározásomat. A közgyűlés ezt visszautasította azzal az indokkal, hogy a tévedést máshol kell keresni. A Sport Club felnőtt labdarúgócsapatának nyilvántartásait (edzéslátogatás, sárga és piros lapok, góllövők, csapat-összeállítás stb.) végző személy, az egyesület egyik hivatalosan kinevezett tagja, aki a felnőtt csapat egyik edzője. Ellene fogalmazódott meg egy határozat, amelyben a közgyűlés azonnali hatállyal kérte, mondjon le, mivel nem tett eleget kötelességének. Ami egyébként meg is történt, és amit el is ismert az érintett személy. Ugyanakkor a közgyűlés a másik edző lemondását is kérte, indokolva kérését azzal, hogy a felnőtt csapat háza táján történtekért nem lehet csupán egy személyt hibáztatni, mert a felelősség közös. Ez is megtörtént. De itt még nem volt vége. A felnőtt játékosok egy része (nagy része), megtudván a közgyűlés határozatát, jelezte, hogy szolidaritásból (a másik lemondatott edzőért) a bajnokság hátralevő részében nem kívánják képviselni a Sport Clubot.
– Tehát szolidaritást vállaltak azokért, akik eljátszották az utolsó esélyt a felsőbb osztályba való jutásért, s a Sport Club vezetősége elfogadta döntésüket. S akkor hogyan tovább?
– Nem tudom. Tény, hogy kevés a valószínűsége annak, hogy a Sport Club be tudja fejezni a bajnokságot. Nem anyagi problémák miatt, hanem mert így döntöttek a fiúk! Hogy véletlen vagy szándékos hiba volt ez a mulasztás azok részéről, akik a nyilvántartást, a csapat belső ügyeit intézték, nem tudni. A keringő hírek ellenére szerintem a véletlen mulasztás az érvényes verzió.
– Véletlen ide, szándékosság oda, egyik sem használ a szebb napokat is megért kézdivásárhelyi labdarúgásnak.
– Egy biztos, a kézdivásárhelyi foci jelenlegi állapotában nem lett volna szabad ilyennek megtörténnie... Mivel azonban sokan érdeklődnek, hogy mi is történt valójában, úgy gondolom, a közvéleményt illik tájékoztatni a történtekről.
– Nos, akkor kezdjed.
– Kezdem azzal, hogy próbálok felállítani egy képet azokról, akik napjainkban focistáknak vallják magukat, hogy a kívülállók is tudják, milyen is ma a sportbecsület focistáink körében. Ha nekik tetszene, edzhetnének, dolgozhatnának, és jobban futballozhatnának. Igaz, semmi gazdasági kényszer nem ösztönzi őket a jobb produkcióra, de a maguk akaratából tehetnének többet. Nem tesznek, sőt, még az ambiciózus társakat is visszafogják. A fiatal játékosok az edzéseken nem mernek annyit futni, amennyit kellene, mert félnek a többiektől. Megengednek sok mindent a mi labdarúgóink, ami csöppet sem egyeztethető össze a sportemberi életformával. A csapatokban vezető szerephez jutó csoport – van ilyen minden alakulatnál – csak arra törekszik, hogy életformájukat ne tudja megzavarni sem edző, sem klubelnök, sem játékostárs. Mondanak szép szavakat a fociról, klubszeretetről, lelkesedésről, de ha netán valaki szavukon próbálja őket fogni, az megnézheti magát. Az edző kiszolgáltatott helyzetben van nálunk. Előbb-utóbb érvényesül ennek a klikknek az akarata. Ha a csapat jó irányba húz, akkor könnyű az edző dolga. De előbb-utóbb a klikkben felülkerekednek az önös érdekek, megszűnik az eredménycentrikus szemlélet, és akkor jaj az edzőnek... Ugyanakkor az edzőnek figyelembe kell vennie a vezetés szempontjait is. Ha nincs eredmény, ha valami baj van a csapat körül, ő a hibás. A játékost nem merik elmarasztalni, mert nem lehet egy egész csapatot kicserélni. A mi vezetőségünk nem szólt bele a szakmai stáb munkájába. Nem dobtuk ki azokat, akik nem voltak odavalók. Most meg elmentek egyszerre. Bizonyították, milyen a mai V. ligás kézdivásárhelyi focista mentalitása. Azaz ha nem az ő akaratuk érvényesül, vége mindennek. Hát akkor legyen vége. Nekünk tiszta a lelkiismeretünk. Ha bukunk, felemelt fővel bukunk, annak tudatában, hogy amit másfél év alatt elértünk (az anyagi bázis, felszerelések, szállítás, mérkőzések utáni vacsora stb.), az néhány egyén gőgös, makacs, erkölcstelen magaviseletének köszönhetően szétzúzódott.
– Tényleg, mindenki elment?
– Na nem, azért akad kivétel is, gondolok itt a néhány ifikorosztályú, felnőtt csapatban szereplő játékosra, na meg az ificsapat játékosaira. Hozzáállásuk, labdarúgáshoz való még őszinte kötődésük, akaratuk, tisztaságuk biztató. Ők megértették azt, hogy bárki is legyen a csapat edzője, kötelességük részt venni az edzéseken, készülni a mérkőzésekre. Na de menjek tovább a "Miért?" témában. A mai labdarúgás mozgatórúgója a pénz. Mindegyik jutalmazási rendszernek az a lényege, hogy minél nagyobb teljesítményekre, minél jobb eredményekre serkentse a játékost. A prémium nagysága többnyire a feladat nagyságához igazodik. Minél magasabbra tör egy csapat, annál nagyobbak a prémiumok. Persze, ezt a nagyravágyást előzőleg meg kell alapozni olyan eredményekkel, amelyek meghozzák a jutalmazáshoz szükséges pénzeket. Azt hiszem, az V. ligában nyújtott teljesítményekért a mérkőzés utáni ebéd vagy vacsora meg a kötelező sör elegendő fizetség az ilyen szintű labdarúgóknak... Tovább megyek: kezdő sportvezetők vagyunk mindannyian, akik eddig bíztunk néhány alapvető emberi tulajdonságban. Tapasztalatlanságunknak, hiszékenységünknek, jóindulatunknak köszönhetjük a ma kialakult helyzetet. Magunkról még annyit: bíztunk abban, hogy a kézdivásárhelyi labdarúgás felemelkedéséért tett kísérletünk sikeres lesz, hogy a korrekt hozzáállásunk ad annyi önbizalmat, erőt, hogy tovább tudjuk vinni terveinket. Most úgy érezzük, hibáztunk. Hibáztunk akkor, amikor megbíztunk másokban. Hibáztunk akkor, amikor elnéztük azok hibáját, akik ma hátat fordítottak a Sport Clubnak. Azt tartja a mondás: a kapitány menekül utoljára a süllyedő hajóról.
– Csak azt ne mondd, hogy vége, befejeztétek?
– Nem! Még ha több kapitány is van nálunk, vállaljuk, hogy az utolsó percig mindent elkövetünk azért, hogy a Sport Club tovább létezzen. Menekülni a süllyedő hajóról nem fogunk. Sokszor hangoztattuk, amit teszünk, azt csak Kézdivásárhelyért, fiatalságáért, a focit szerető szurkolótáboráért tesszük, ellentétben azokkal a viselkedési zavarokkal küszködőkkel, akiknek az általunk megfogalmazott célok messze elkerülik szellemi kapacitásukat.
Lejegyezte: Áros Károly
