A tőle hallott dallamokat később a nagyvilágba is elhordoztam, de első igazi dalos sikerem – sorsomat meghatározó következményekkel – sepsiszentgyörgyi munkásnő koromban történt. Tizenhat éves voltam. Akkoriban a textilgyár közelében egy tiszti iskola működött. Kis színpada volt, valami ünnepség lehetett, és én meghívottként énekeltem a pódiumon. De egy tánccsoport is fellépett, rövid színdarabot is előadtak, volt versike stb. Akkoriban a fiatalos szórakozásnak ezt a (politikailag felügyelt) módozatát elvtársias összejövetelnek nevezték. És – ez a mozzanat volt a sorsdöntő – táncmulatsággal végződött. Tehát "elvtársiasan" jól éreztük magunkat, amikor megjelent előttem egy csinos, fiatal tisztecske, természetesen egyenruhában!
– Kezét csókolom, kisasszony! Simon Pál a nevem – mutatkozott be katonásan. – Fel­kérhetem egy táncra? Gyönyörűen énekelt – súgta a fülembe. És érdeklődött – de nekimenősen ám –, hogy én ki vagyok, hová való vagyok, mit csinálok.
– A közeli Kovásznáról jöttem. Itt dolgozom a szövőgyárban, már egy éve, válaszoltam.
– És maga mi jót csinál itt, hadnagy úr? (Akkoriban még szigorúbbak voltak az illemszabályok, nem lehetett úgy kapásból, első látásra tegeződni, mint ahogyan a fiatalok teszik mostanában.)
– Én most utolsó éves vagyok itt, a tiszti iskolában, válaszolt a gavallérom. Marosvásár­hely mellől jöttem.
A következő táncot másnak ígértem, nem mentem el vele, de a harmadiknál ott állt, és feszülten figyelt, hogy rám csaphasson, nehogy elvigyen valaki. Be kell vallanom, hogy Pali első látásra megtetszett nekem. Elsősorban, mert nagyon szépen beszélt magyarul. Olyan gyönyörű kiejtéssel, marosvásárhelyiesen, választékosan fejezte ki magát, hogy azóta is a fülemben cseng a beszéde. Kalandos életem során nyolc nyelven tanultam meg értekezni, de az akkori élmény, hogy a mi magyar nyelvünk milyen különlegesen érdekes és szép, életre szóló emlék maradt. (Lám-lám, egy tizenhat éves leánykát miként lehetett meghódítani!) Pali szép fiatalember volt, huszonkét éves, szülei elváltak, édesanyja egyedül élt, és volt egy lánytestvére. Amikor hazakísért a gyár mellett működő leányotthonba, megkérdezte: a következő szombaton ki tudnék-e menni a parkba, hogy egy kicsit sétáljunk, mert szép az idő. Május volt éppen.
– Remélem, szabad leszek, válaszoltam.
S hát a következő szombaton látom, hogy a parkban hárman várnak. Akikkel táncoltam, mindhárman ott voltak. No, erre én megfordultam! El akartam szaladni, mert kiskoromtól láttam-hallottam, hogy a legények gyakran összeverekedtek egy lány miatt.
– Kisasszony! Hová megy? Ne szaladjon el! – iramodott utánam Pali. – Úgy látom, hogy mind a hárman magát várjuk, mondta lihegve, mosolyogva.
Hát nagy szégyenbe estem! Be kell vallanom, hogy tánc közben én mindháromnak azt mondtam: lehet, hogy kimegyek a parkba, jövő szombaton délután négy óra felé. De csak ennyit ígértem! Egy szikrával sem többet! És ez lett a vége! Ekkora felelősséggel jár a kiejtett szó?
Palival – mert a többiek szó nélkül továbbálltak – végül leültünk egy padra, és beszélgetni kezdtünk az életünkről. Mindössze három hónap udvarlás után megkérte a kezem – daloló, Nyárád menti kiejtéssel –, de megjegyezte: még hátravan hat nehéz hónapja, hogy elvégezhesse az iskoláját, és bevallotta: jegygyűrűkre és egyebekre sajnos nincs pénze.
Ennyi baj legyen, Pali! Én is szegény leány vagyok – mondtam.
Leszakítottam két fűszálat a parkból, ujjainkra tekertük, és ez volt az eljegyzésünk. 1955 augusztusában megesküdtünk. Salamon nagyszüleim szívügyüknek tekintették egy katonatiszttel (!!) való házasságomat, és ők fizették az esküvő költségeit.
Hogy mit rejtegetett a közeljövő? Eltelt öt hónap, és ’56 januárjában az iskolát átköltöztették Nagyszebenbe. Majd Pali letette az esküt, és alig indult el a katonai pályán, amikor 1956 októberében kitört a forradalom Budapesten. Férjemnek, mint frissen végzett hadnagynak, mennie kellett az első misszióba, a magyar–román határra. Szerencsére román egyenruhá­ban szolgáló magyarként nem vezényelték be Magyarországra... Én idő­közben Brassóba költöztem. Albérletben laktam egy hölgynél, és a Postăvarul gyárba jártam dolgozni mint szövőnő.
A baj azzal kezdődött, hogy én hiába vártam haza Palit. Semmi életjelt nem adott magáról. Nem adhat! Elvégre katonaember! – vigasztaltam ma­gam, mert Pali már a kezdetén figyelmeztetett:
Ellike! Te sohase kérdezd tőlem, hogy mivel foglalkozunk a kaszárnya falain belül. Titok!
Vártam tehát. Aztán nyolc hónap múltán kaptam egy levelet. Férjem tudatta, hogy visszajött Temesvárra, és... oda volt írva a címe is. Ennyi! Gondoltam, kivárom az évet a gyárnál, és elmegyek utána, mert ez mégsem megoldás, hogy több száz kilométer válasszon el két ifjú házastársat. Így is cselekedtem. Volt egy kis bőröndkém, kevés fehérnemű és egy ruha fért belé. Meg­spórolt pénzecskémet betettem a takarékpénztárba, és azzal indultam világgá. Nyár volt, június lehetett. Este ültem vonatra, reggel érkeztem Temesvárra. Ott, az állomás mel­lett először szállást kerestem, majd elmentem egyenesen a megadott címre. Becsengettem.
Wolfné nagyon gazdag sváb asszony volt. Egyetlen gyermeke, Liza akkor huszonegy éves lehetett. Nekem nagy hirtelen fel sem tűnt a furcsaság, hogy nem szolgálati lakásban, hanem náluk lakik a férjem. A kapu mögött nagy udvar nyílt. Öt-hat asztal, megterítve; tányérok, poharak, félig kiürített borosüveg, csikkekkel teli hamutartók szerteszét.
– Kit tetszik keresni? – mosolygott velem szembe a háziasszony.
– Simon Pál hadnagy úrral szeretnék találkozni.
– Jelenleg nincs itthon. De tessék bennebb jönni – mondta. – Honnan jött?
– Brassóból – válaszoltam.
– Tessék! Tessék! Biztosan valami kedves rokon! Kár, hogy késve érkezett! Tegnap eljegyzése volt a lányomnak, épp Simon Pál úrral.
Megállt bennem a levegő! Lábamból elszállt az erő, és abban reménykedtem, hogy félreértettem valamit. Eljegyzése?... A leányának?... Simon Pál úrral?... (Egy szót sem szóltam, de megfagyott bennem a lélek. – De hiszen én vagyok a törvényes felesége Simon hadnagynak!! Megtörténhet olyan rettenetes szélhámosság, hogy időközben a férjem eljegyezte a Wolfné leányát? Igaz: szép szőke lány volt, kissé kövér, de szép lány. És nem utolsósorban: gazdag.)
– Én... az... unokatestvére vagyok Maros­vásárhelyről, Annamáriának hívnak – hazudtam egyet kapásból. – Pali unokaöcsém... mikor jön haza?– kérdeztem.
– Lehet, hogy ma este, de megtörténhet, hogy holnap, holnapután, mondta az asszony.
– Én szerdáig maradok, aztán megyek vissza Marosra – nyögtem ki levegő után kapkodva.
– És hol fog lakni?
– Az állomási kis szállodában – feleltem, és a gazdagság láttán még inkább belém hasított a kisebbségi érzés. Szállodám ugyanis egy szegényszállás volt. Csak egy ágyacska a szobában és egy kis lavór, melyben kezet moshattam.
Szabályosan menekültem a helyszínről. Szép idő volt, meleg nyári reggel. Egy padra kuporodva megettem a kis szendvicskét, ami a táskámban maradt, kiültem a Bega partjára, és szomorkodtam. A legnagyobb bánatom az volt, hogy stafírung helyett pénzt kaptam a dálnoki nagyszüleimtől. Hálószobára meg konyhabútorra és felszerelésre elegendőt. Komoly összeg volt. És Pali elvitte az egészet. Azt mondta: majd építünk egy házat Maros­vásárhelyen! Öregségünkre!! Én hittem a szavának. Ezek után hogyan nézhetek nagyszüleim szemébe?
Teltek az órák, a napok. A szálláshelyemen kuporogtam. Kedd délután végül megérkezett a férjem. Férjem?? Úgy hat óra körül kopogott az ajtón. Amikor belépett, már piros volt, mint a vér, és szó nélkül úgy megütött, hogy a kis ágyon keresztülestem. Ezután felkapott, és még egy pofont letekert nekem a másik ol­dalról.
– Pali! Engem ne üss! Semmi rosszat nem csi­náltam! – könyörögtem asszonyhoz méltó alázattal. (Apám is ilyen, emberi mivoltát megszégyenítő indulattal ütötte saját édesanyját, az én Vajna nagymamámat.) Meghúzódtam a sarokban, és sírva kértem Palit, ne bántson többet.
– De bajt csináltál! Miért jöttél ide?
– Hát a feleséged vagyok! Azért jöttem! De én mindent megértettem! És ahogy jöttem, úgy megyek is! A pénzemet add vissza! A válópert add be! És el van intézve minden!
– Mit akarsz? Pénzt? És még két pofont lezavart nekem. Eltakarodj innen! – mondta.
– Megyek a rendőrségre! – sikoltottam vérző orral.
De nem oda szaladtam, hanem a közeli klinikára, mert úgy éreztem, hogy eltörött az orrom. Hát siralmasan nézhettem ki, amikor bekopogtam. Az orvos megkérdezte, mi történt, és hogy akarok-e egy látleletet.
– Természetesen akarok – válaszoltam –, mert lehet, hogy szükségem lesz rá.
Fájt a fejem, az ütésektől fel volt dagadva. Visszamentem a szálláshelyemre. Másnap ismét a klinikára kellett mennem, ahol megröntgeneztek. Törés nem volt, csak egy hasadás látszott, de rettenetes fájdalmaim voltak. Kimentem a Bega partjára, és arra gondoltam, hogy semmi értelme sincs az én további életemnek. Férjhez mentem, s íme, a pénzemet elvette és becsapott a férjem. Miként tudjak én most hazamenni s elmondani a nagyszüleimnek, hogy se pénz, se posztó?
Nem láttam más kiutat, mint beleugrani a Begába. Aznap még semmit nem ettem. Mel­lettem egy kis kút csordogált. Abból ittam és sírdogáltam. A padon, tőlem jobbra egy otthagyott újság hevert. Azt írta rajta nagy betűkkel: Ţesătoria Bumbacul Timişoara caută ţesă­toare. Még jobban odanéztem, szememet megsúroltam, hogy jól látok-e, de valóban azt írta az újság, hogy szövőnőket keresnek a temesvári üzembe. Ettől életmagra kaptam. Össze­szedtem magam, ahogy tudtam, és elindultam megkeresni a gyárat. A kapus nagyon megnézett, amikor azt mondtam, hogy munkát keresek, de felküldött az igazgatónőhöz, akit Csíki Irinának hívtak. Román asszony volt, a férje magyar ember. Ami­kor meglátott, ő is elké­pedt: – Hát magával mi történt?
Én elmeséltem a történteket, azt is: közel voltam ahhoz, hogy véget vessek az életemnek.
– Szó sem lehet róla – mondta az igazgatónő. – Három nap múlva egyik munkásnőnk férjhez megy, megürül egy hely a szolgálati szálláson, és magának ott lesz a helye. Addig kifizetjük a tíz lejecskét az állomási szobáért. És hozzákezdett a munkaszerződés megírásához.
Hát ezúttal szerencsém volt. Az igazgatónőnek a férje ezredes volt. Rövidesen neki is elmondhattam, hogy az én férjem mit művelt velem: jegybe keveredett egy nővel.
– Bigámia! Ebből bizony nagy baj lesz – mondta Csíki ezredes.
Munkába léptem. Október végén épp leszállok a villamosról a Casa Armatei (Tiszti Kaszinó) előtt, s hát a férjem ott van, Lizával. Meglátott, és elváltozott a színe. Otthagyta Lizát, és utánam szaladt.
– Azt mondtad, hogy hazamész – hebegte. – Kerestelek többször is levélben, de mindegyik visszajött.
– Nem mentem haza! Itt dolgozom, és eszem ágában sincs elmenni!
– De a válópert be kellene adni ! – mondta.
– Rendben, semmi baj – válaszoltam. – Pénteken majd telefonálok, hogy ettől az órától gyere a gyárba, ahol dolgozom, és ott megbeszéljük...
El is jött, de legnagyobb meglepetésére megjelent az igazgatónő ezredes férje is. Nyilatkozatot íratott vele, hogy a pénzemet megadja, továbbá – mivel kezemben volt az orvosi látlelet, hogy mekkora testi sértést okozott, és a bizonyíték is, hogy bigámiát követett el – vállalnia kellett a válópert, annak összes költségét és minden más következményét.
Mivel nem volt gyermekünk, és amúgy sem éltünk együtt, két évre megtörtént a válás. Ezután ő havi részletekben törlesztette az adósságát. Én közben kaptam egy szolgálati lakást is a parancsnokságtól, mert elvégre még tiszt felesége voltam. Liza kisasszony – akire nem haragszom, inkább sajnálom szegényt – állapotos maradt, emiatt kellett őt sürgősen eljegyezni, de amikor megtudták, hogy az "úrfi" házasember, úgy elverték, hogy a lábát is eltörték, a katonakórházba került...

(folytatjuk)

Sajtó alá rendezte: GYILA SÁNDOR