Üres gyomra folyton morgott, folyton korgott. Fülét, farkát leeresztette, magát búnak eresztette. Mit gondolt, mit nem, azt gondolta magában: elmegy messzire, akár a világ végire...
Addig megy, meg se áll, míg pecsenyét nem talál. Ment, mendegélt nagy búsan. Aki látta megsajnálta, olyan szomorú volt. Egyszerre csak szembejő vele kakas úrfi, s kérdi:
– Hová, hová, komámasszony?
– Ne is kérdezd, kakas úrfi – felelt ko­mámasszony. – Elbujdosom a világ végire, hogy ne legyek senkinek terhire.
Mondta a kakas:
– Oh, oh, szegény komámasszony! Ha elvinnél, mennék veled! Hátha tán hasznodra lennék!
– Velem? Ilyen szerencsétlen teremtéssel? – csudálkozott komámasszony. – Hát jere, ha van kedved. Ülj a hátamra. Legalább nem megyek magam.
Kakas úrfi felröppent komámasszony hátára, nagyot kukorékolt, szárnyát összecsattogtatta. Hej, hogy az útnak rossz vége lesz, bizony, nem gondolta.
Továbbmentek, mendegéltek, szép búzaföld mellé értek. Ott repdesett két galamb. Hej, hogy megijedtek szegény galambocskák! Felrepültek, hagyták a magocskát!
– Oh, oh – szenteskedett komám­asszony –, ne féljetek, én nem bántalak. Vége már a ravaszságomnak, bujdosója lettem a világnak.
– Oh, szegény rókáné komámasszony – búgtak, burukkoltak a galambok. – Fáj a szívünk, majd meghasad. Ugyebár üres a hasad? Veled megyünk, vigy magaddal!
– Hát jertek, van hely a hátamon nektek is – mondta komámasszony, s nagyokat sóhajtott.
Továbbmentek, mendegéltek, egy kerek tó mellé értek. Ott úszkált egy kácsa. Kérdezte ez:
– Háp, háp, hová, komámasszony?
Mondjam tovább, ne mondjam? A kácsának is kedve kerekedett, rókánéra telepedett. Továbbmentek, mendegéltek, s egy barlanghoz értek.
– Na, itt álljunk meg – mondotta komámasszony. – Egy nagy tengeren kell átmennünk. Mielőtt átmennénk, mindenki gyónja meg a bűnét. Te kezded a gyónást, kakas úrfi.
– Mi a bűnöd, kakas úrfi? – kérdezte komámasszony.
– Kikeriki, kukuriku! Nincsen nekem semmi bűnöm!
– Dehogy nincs! – mondotta komám­asszony. – Hát az nem bűn, hogy hajnalban kukorékolsz, s nem hagyod aludni az embereket?
Egy szóval sem védekezhetett kakas úrfi, komámasszony egykettőre felfalta.
Akkor kiszólt:
– Jöjjetek be, galambok! Nos, mi a bű­nötök?
– Nincs nekünk semmi bűnünk! – feleltek a galambok.
– Nincs? Hát a veteménymagvakat ki szedi ki a földből, mielőtt kikelnének? Borzasztó nagy bűn ez!
Szegény galambocskák többet nem szólhattak. Őket is bekapta komámasszony.
Most a kácsát hívta be:
– Mi a bűnöd? Mit mondasz? Semmi sincs? Dehogy nincs! Hát nem loptad el a király koronáját? Ott a fejeden! Tagadod?
– Tagadom! Nem igaz! – mondta a kácsa. – Várjon csak kend, komámasszony, mindjárt tanút hívok.
– Hát, csak hívjon! – gondolta a komámasszony. Már úgyis jól megvacsorázott, s a tanút majd másnap eszi meg.
Kiment a kácsa a barlangból, s ahogy kiment, mindjárt találkozott egy vadásszal.
– Jere, vadász, jere – szólította meg a kácsa. – Róka van a barlangban. Egyszeribe a barlanghoz mentek, s ott a kácsa bekiáltott:
– Háp, háp, jöjjön ki, kedves komám­asszony! Itt a tanú!
Rókáné komámasszony nagy örömében kidugta az orrát, a vadász meg, durr!, meglőtte komámasszonyt.
Ha a vadász a komámasszonyt le nem lőtte volna, az én mesém is tovább tartott volna.