Pár napig, míg a hazulról hozott pénzből tartott, kis lebujokban ődöngtek, parkok padjain keseregtek, végül a közös sorsban a szobor körül összeverődtek.
Egyik-másik nekivág valamelyik utcának, és végleg eltűnik, a többi úgy ragaszkodik a szobor környékéhez, mint valami szirtekhez a hajótöröttek. Előveszik az elemózsiát, és búsan rágják a hazulról hozott fekete kenyeret, míg benne tart, később eladják a nélkülözhető ruhát is. Hazajönni szégyellik. Később pedig a nyomor teszi lehetetlenné. Akad köztünk azonban egy-egy elszánt, nekikeseredett legény, aki azt mondja, hogy ha így is, úgy is el kell veszni, hát pusztuljak otthon, és nekivág a hazai útnak. Egyszer csak feláll a szobor talpáról, és azt mondja:
– Ki izen haza valamit, mert én megyek.
Az üres tekintetű férfiak, nők megmozdulnak. Van, aki lemondóan int, és visszasüllyed a lelke poklába: annyi ereje sincs, hogy hazaüzenjen. Mások azonban körülveszik a haza készülőt:
– Ha felénk jársz, hát mondd meg, hogy jól vagyunk, egy irodában kaptam állást, de pénzt nem küldhetek. Ott lakunk a templomtól számítva a negyedik házban. Csak Szabandi Mihályékat kérdözd.
Előkerül a plajbász, még a katonaságnál szerzett "notec-könyv", és a hazajövő ember felírja a címeket, meghallgatja a különböző sorsokat, üzeneteket. Egy szót el nem feled belőle, hiszen sokszor hallotta, sokszor elpanaszolták egymásnak, és mikor az utolsó nyomortörténet is elhallgat, megbillenti a fövegét, és azt mondja:
– No, az én Istenem áldjon meg tütököt!
Az ilyen embert hívják "bajpostának".
Valahogy átvergődik a Kárpátokon. Isten tudja, miből él addig. Az első székely falunál előveszi a "nótecét", és ettől a pillanattól kezdve meg van mentve. Mindenütt szívesen fogadják, megtraktálják, ellátják enni-innivalóval, s ha jó hírt hozott, még "pánkó" is kerül, és jókedvűen így kínálja a ház asszonya:
– Használja no, most, mikor csenáltam, megmostam a kezem utána!
Tegnap vagy tegnapelőtt ilyen bajposta érkezett a falunkba is, valami datki embör, Égöni nevezetű. Elébb bétért Birtalanékhoz, s elmondta, hogy Márika mit izent. A vén Pétör Jánoséknál sem üdőzött sokat, de ott már annyit mondott, hogy sokért nem adná, hogy a szegény özvegy Áron Pétörnével nem kellene találkoznia.
– Mért félsz tőle? – kérdi megütődve Péter János. – Áldott jó asszony az, még a légynek sem árt.
– Éppen az a baj – sóhajt a vándor. – Nem es félnék én, ha a fia élne!
– Hát meghótt?
– Az-e? A meg osztán! Ez a gyenge ujjas maradt utána.
– Hogy pusztula el ilyen hirtelen?
– Elég hirtelen. Ülünk a Mihály vitéz szobornál, s egyszer csak lássuk, hogy sárgul el Áron Pétör. Téged mi löle?... Ingem csak annyi, hogy én már az Úristenhez szegődöm... E történt tegnap fertáj tízkor... A rossz ujjasát hazahoztam. Itt hagynám, ha átadnák.
– Itt osztán ne!
– Legalább mutassák meg akkor, hogy az anyja hol lakik.
Péter János bá elkalauzolta a kapuig. Mióta tizenhatban a rományok az urát elhurcolták, az egykor híreskedvű asszony egész nap nem szólt tízet.
A bajposta nagy hangon állított be az "életre".
– Hogy van, édesanyám?
– Én jól, édes fiam! Hát te ki vagy, s honnan jössz?
– Datki embör vagyok, s éppen Bukarestből jövök!
– Az Isten vezérelt hozzám! A fiamot, Pétört nem láttad-e?
– Én osztán igen.
Az öregasszony arcát boldog pír önti el. Besürgeti a hírhozót a házba, s az izgalomtól reszketve teszi elé a "falnivalót". Egyelőre nem kérdez semmit, csak azt pötyögi boldogan: "Oh, lelkem fiam!" A bajposta a halálhírrel a kezében kínosan feszengve ül, próbál enni, de a jó házi szalonna megkeseredik a szájában.
– S hát látád a fiamot? – ül le vele szemben a vénasszony is.
– Együtt vótunk vele.
– Elszegődött-e?
A férfi lesüti a fejét, úgy morogja:
– Ő el.
– Kihez, te?
A bajhozónak jó gondolata támadt, szinte vígan felel.
– Éppen Mihály vitézhez.
– Nagy úr, ugye? – kérdezi bizakodóan az asszony.
– Elég nagy úr.
A szegény, öreg édesanya elgondolkozik.
– Oh, csak jó helyre szegődött volna az én lelköm Pétöröm!
A datki ember nagy hangon vigasztalja:
– Amiatt kiednek ne fájjon a feje. Olyan gazdája senkinek sincs Bukarestbe, mint Pétörnek. Áldott jó embör. Egész nap egyet se szól, nem szidja, nem mocskolja Pétört. A dolog sem öli meg. Csak éppen egy lóval van dolga, amelyiken Mihály vitéz ülni szokott.
– Akkor valami katonaember?
– Afféle, édesanyám, az... De én már megyek es...
A boldog, ragyogó arcú vénasszony szorgoskodva ugrik fel.
– Áldjon meg az Úristen, hogy ilyen jó hírt hoztál!
És izgatottan csomagolja össze az asztalon maradt szalonnát, kenyeret, csipet túrót.
– Ezeket vidd magaddal, az úton jól fog.
Nem lehet visszautasítani. Az ember még a kapun kívül is ügyetlenül tartja a kezében. Áll, mintha odaszegezték volna. Arra gondol, hogy mégis vissza kellene mennie és megmondani az igazat. Már a kilincsen a keze, mikor a házból halk, öreges énekszó hallatszik ki:
Fekete faluban fejér torony látszik,
Láttam a babámot, más ölében jádzik...
A datki ember szíve megremeg, és zordul, fojtottan el-elkáromkodja magát. Nézi a kezébe nyomott kenyeret, szalonnát. Két gyermek jön szembe az úton.
Odainti és odaadja a kenyeret-szalonnát.
– Nesztök!
A fiúk bátortalanul veszik el. Egyikük felnéz az emberre, és meglátja a kemény, csontos arcra gördült két könnycseppet.
– Maga mét sír, bácsi?
Az ember gorombán riasztja el magától, és megindul.
– Nem elég a magam baja, másét es én sirassam! – dörmögi.
Lassan cammog. A mátéfalvi útnál befordul, és az Olt hídján megáll. Kicsit nézi a vizet, erre fogja a halott legény rossz ujjasát, melyet nem mert átadni. Kissé tétovázik, majd elszántan beledobja a vízbe.
Az esteledő félhomályban úgy látszik, mintha holttestet lökött volna a vízbe...