Mindig szomorú a temetés, de ilyenkor, tavaszfakadáskor a legszomorúbb. Mindig fáj gyászkönnyeket sírni, de ilyenkor, amikor Isten egéből oly dúsan csurog alá a fény, fájóbb.
A virágzó fák mosolya éles ellentétben áll egy család, egy közösség fájó sóhajával. Élni szép, elmúlni fájó, rettenetes. Ilyenkor mindent várunk, csak egyet nem, a halált. A halál mégis jő feltartóztathatatlanul. Ne, Uram, ne siess velem úgy, bár éveim száma nagy, várj még egy kicsit, még sok a megoldatlan feladat. Szeretnék elbúcsúzni, házamat és lelkiismeretemet elrendezni, szeretnék felkészülni a nagy útra. A halál azonban kegyetlen. Nincs alku! Ezért szomorú a tavaszi temetés.
Sylvester Lajos hajlékában is várták a tavaszt. Helyette gyászos hervadás jött. Életről álmodtak, halál jött helyébe. Elvégeztetett.
A temetés számadás, jelentéstétel is. Ezernyi riport, glossza, esszé, több könyve arról tanúskodik, hogy szeretett szólni. Emlékházak, múzeumi gyűjtemények "összehozója" volt, számos, korábban lerombolt szobor és emlékmű visszaállítója. Hosszú évtizedeken keresztül Háromszék egyik legismertebb és legrokonszenvesebb cselekvő embere. De személyének kisugárzása túllépte a megye határait, sőt, a Kárpátok karéját is.
Sylvester Lajos neve ott áll abban a 101 nevet tartalmazó névsorban, amely azoknak a neves közéleti személyiségeknek adományozott Julianus-díjak kitüntetettjeit tartalmazza, akik itthon, a Kárpát-medencében és túl ezen megítélésünk szerint a magyarok ügyében a legtöbbet cselekedtek, eleget téve az alapítvány célját megfogalmazó Dsida Jenő-idézetnek: Elindulok, mint egykor Csoma Sándor, hogy felkutassak minden magyart.
Azt tartják, hogy amikor a székely ember kivágja a fát, megsajnálja, és faragni kezdi, s addig faragja, amíg belefaragja lelkét a fába. A székely kapu a székely ember lelke. Az ő lelke immár benne van minden, Törökországban állított székely kapuban és kopjafában. Ettől kezdve pedig nemcsak éltében, hanem holtában is kedve szerint bolyonghat a törökországi Trákiában és az anatóliai Macarköyben, hogy felkutassa a hajdani magyarok lelkét. Most immár Mikes Kelemen lelkével ölelkezik a rodostói Rákóczi Múzeum bejáratához állított székely kapunál, a gelibolui kopjafánál a Dardanellák partján a Nagyságos Fejedelmet fogadja, Avsarköyben együtt nevet a bujdosókkal Forgács úron, aki lovával nagyot ugrat, hogy használjon az megivott savanyúvíz. A camuri kopjafánál az iszapfürdőhöz kíséri a bujdosókat, majd a macarköyi gyalogkapunál az ötszáz évvel előbb oda települt magyarokkal társalog. A tavaly Isztambulban a Boszporusz partján felállított székely kapu tágas udvarán az Isztambulban elhunyt és az ottani temetők egyikében nyugvó szabadságharcos rokonával és sok-sok hajdani szabadságharcos lelkével elegyedik szóba, és ahogy őt ismerem, máris találkozókat, összejöveteleket és konferenciákat szervez az ottani elárvult lelkeknek, és arra buzdítja őket, hogy segítsék a Kárpát-medencei magyarokat abban a küzdelemben, amelyet megmaradásukért folytatnak. Mert mi mindnyájan meghalhatunk, csak egy dolognak nem szabad meghalnia: a magyar nyelvnek.
Köszönöm neked, drága Lajos barátom, hogy életutad egy szakaszán veled menetelhettem, és köszönöm, hogy halálod után is székely népedet szolgálod. Adja az Isten, hogy még sok-sok riportot írjál, sok szobrot és emlékházat emelj égi hazád kis székelyek lakta egén. Te nem is haltál meg, itt vagy és itt leszel közöttünk és a törökországi bujdosók körében, amíg csak élünk.
BEDER TIBOR,
a Székelyföldi Társaság nevében
