Munkáját és életvitelét egyaránt az egyszerűség jellemzi, de bármihez hozzányúl, lélekkel teszi. Mestersége igen ritka, kis műhelyében csiszolja, fúrja, faragja a marhacsontot, gyermekkora óta hordozván faragászat iránti elhivatottságát. Egyedi tárgyai, alkotásai készítésekor nemcsak a szenvedély, hanem a megélhetési kényszer is hajtja, családját jobbára ebből a munkából tartja el. Zenél és vőfélykedik, de igazán a gyümölcsfák oltását imádja, főként a térségre jellemző hagyományos fajokat kedveli, emellett keresi, gyűjti, próbálja óvni a régiségeket is.
Regénybe kívánkozó család
Fazakas Sándor 1953. május 10-én született Uzonban, előtte négy testvére érkezett a világra. Édesapja, Fazakas Béla étfalvazoltáni származású, szentiváni elismert kovácsmester, édesanyja, Kökösi Piroska hosszúfalusi. Apja a kollektivizálásig önállóan dolgozott, Szőcs Tamás műhelyét vezette, inasokat tanított, majd Brassóba kény­szerült ingázni, a traktorgyárban dolgozott. Kitűnő, precíz mesteremberként emlékszik vissza rá, aki fémből nagyon szépen dolgozott, barátai Patikus becenéven emlegették, s mint mondja, makkegészséges volt, közel nyolcvanesztendősen még mindig vasalt – azaz patkolta a lovakat –, de ez lett a veszte, mert patkóigazítás közben fejbe rúgta egy ló, utána öt évig feküdt ágyban, 84 évesen távozott közülük. Édesanyja 73 évet élt, de időközben két testvére is meghalt.
Sándor most a szülői házban él Szent­ivánlaborfalván, melyet édesapja "elég nehéz sorsban" épített fel. "Ha a fényképeket előszedném, családunkról regényt lehetne írni" – jegyzi meg, de fényképek nélkül is hosszasan mesél. Egyébként már gyermekkorában faragott, szülei is látták, hogy fafaragónak kellene szegődnie, így, miután Szentivánban elvégezte az általános iskolát, majd a sepsiszentgyörgyi bútorgyárban kezdett dolgozni – megesett, hogy szülei által ingázásra adott pénzből gyalut, szerszámokat vásárolt –, szakkönyveket tanulmányozott, három évig inasiskolába járt, amit magánszorgalomból kiegészített egy egyénileg vállalt képzéssel, esténként Kál­nokra járt a népművészeti iskola oktatójához tanulni. Asztalosipari, fafaragászati alapszakmája mellé megtanulta a már­ványírást is, eleinte ezekkel foglalkozott, majd a rendszerváltás után önálló iparengedélyt váltott, ám látva, hogy a gépesített fafaragással nem tudja felvenni a versenyt, bár nagyon szerette, mégis "elhagyta" az asztalosságot, csontfaragásra váltott. Mi több, hét évig mesterként még tanította is a fafaragást a sepsiszentgyörgyi volt Perspektíva-, mai Kós Károly-iskolában, szerette, ám amikor a lehetőségek beszűkültek – megfogyatkoztak a diákok –, más mesterség oktatását már nem vállalta, mert nem ért hozzá, s nem akarta, hogy diákjai emiatt szórakozzanak rajta. Mindig vonzották az egyedi dolgok, olyan tárgyakkal akart foglalkozni, amelyeket csak ő tud elkészíteni, soha nem szerette a "durva" mesterségeket, így a mintegy harminc esztendeje művelt csontfaragás e szempontoknak is kitűnően megfelelt. Keserűen veszi tudomásul, hogy kedvenc foglalkozásaiban a gépek háttérbe szorítják az emberi kezet, mint fogalmaz, ezeket a szakmákat tönkretette a gépesített, "termopán világ". Gyermekkora óta erős szemüveget hord, de azon keresztül is szerethetőnek látja a világot. Hatvan felé tartván úgy érzi magát, mint egy húszesztendős, s bár nehéz feladatokat kell megoldania, sosem búslakodik, vidám természetű: "nem tudok én bánkódni semmin..."
Továbbadja a kézművességet
Bár precizitást, leleményt és fantáziát egyaránt igényel a csontfaragás, nehéz kenyér a Fazakas Sándoré. Nemcsak azért, mert az aprólékos gonddal s számos szerszámmal felszerelt műhelyében a csiszolás sok porral jár, s télen hideg van, hanem mert kiállításokon, vásárokon bizony nehéz eladni a portékát. Emellett mindig dolgozott egy-egy munkahelyen, a szentiváni malomban Kányádi Gyuri bácsitól malomasztalosságot tanult, sütő- és malomiparban mintegy tizenkét esztendőt foglalkoztatták, a szakma oktatása mellett több mindent bevállalt, kapuskodott a Székely Mikó Kollégiumban – el is végzett egy ilyen tanfolyamot –, most éppen a szentiváni malomban kapus. Újabban már az előrehozott nyugdíjazásra is gondol, akár ötszáz lejjel is beérné, mert azzal a kevéskével s a felesége hatszáz lejes fizetésével biztosítana létminimumot, a többit pedig a mellé keresné szenvedélyével, azaz reggeltől estig tartó csontfaragó munkájával. "Asszonykájának", azaz feleségének, Ildikó Rozáliának egyszerűen Rózsácska becézéssel kedveskedik, és olykor meglepi egy-egy általa készített, ízes meleg étellel, a szakácskodást ugyanis nemcsak a katonaságnál űzte, hanem otthon is szívesen főz. Két kisebb gyermeke – Laura Éva és Zsombor Attila – még iskolás, Sepsi­szentgyörgyre ingáznak a Mikóba, a két nagyobb – Sándor és Henriette – már saját lábán áll, ők első házasságából valók. Mi több, Henriette megtanulta tőle a csontfaragást, mint Sándor bevallja, "tökéletesen" elsajátította a mesterséget, Magyarországon ő már ebből él, főként ékszereket, apró dolgokat készít. "A leányom engem felülmúlott", jegyzi meg, s nagyon büszke rá.
Aki simogatja a gyümölcsfákat
Fazakas Sándor igen színes személyiség, fiatalabb korában foglalkozott testépítéssel, negyven évig aktív zenészként szaxofonozott "minden stílusban", ám miután a hangszer tönkretette fogait, alkalmi zenészből alkalmi vőfélynek szegődött, érdeklődés esetén mondja is azonnal saját szerzeményű rigmusait. Falujában kultúrház-igazgató is volt, dalárdát működtettek, táncokat, színdarabokat mutattak be, és egy negyvennyolcas emlékművet is készített a szentivániaknak. Szívesen olvas, női magazinoktól kezdve Harper Lee Ne bántsátok a feketerigót című regényéig igen széles betűskálán lapoz. Szűkös garázsában egy ma már ritkaságszámba menő, oldalkosaras és egy hagyományos motorkerékpár pihen, olykor vásárokra is motorral hajt. Udvarán, pincéjében régi tárgyak sokasodnak – mint mondja, erősen szereti a régiségeket, megszólja azokat, akik elherdálják. Kertjében hatvan facsemete cseperedik, nagy "hobbija" a gyümölcsfák oltása, főként helyi, e térségre jellemző, őshonos fajták iránt érdeklődik, szilva, körte, alma (például árpára érő nyári alma, batul, citrom és pónyik), dió, szőlőtőke zöldül a kertjében is, s gyümölcsfái legfőképpen akkor kápráztatják el, amikor virágba borulnak. Másoknak is szívesen olt, eközben újabb, ritkább gyümölcsfélék beszerzésén fáradozik. Télen is hosszasan szemléli, simogatja gyümölcsfáit, mert úgy véli, azok érzik, hogy ennyire szereti őket...
Énekelve dolgozik
A csontfaragásnak – ellentétben a fafaragással – nincs népi és stilizált változata, magyarázza Fazakas Sándor, ő azt tartja fontosnak, hogy kövesse az ősi formákat, a népi hagyományt, úgy faragjon, ahogy annak idején a pásztorok. A ragasztás ebben a műfajban például nem hagyományos, és ő konokul ragaszkodik ehhez hasonló műszaki elveihez, miközben megszállottan keresi a bravúros megoldásokat, s gyűjti apró műhelytitkait. "Érzésből kell csinálni a szakmát", vallja azzal az eltökélt határozottsággal, hogy amit tesz, azt szereti és tudja: "örökké lélekkel dolgoztam". Állítja, jól rajzol, s bár voltak mindenféle próbálkozásai a csontfaragásban, főként a funkcionalitás vezérli, inkább használati tárgyakat készít, amelyeket a mindennapokban is gyakran kézbe lehet venni. Alapanyaga a fogarasi vágóhídról beszerzett marhacsont és -szarv, azokat forma szerint hasznosítja, készítve sótartóit, különleges ivópoharait, pásztor- és vadászkürtjeit, kaszafémkőtartóit, de fésűk, régi tűformák, kés- és bicskanyelek, cipőkanalak készítésétől sem idegenkedik, miközben a kor különös divatjának is próbál megfelelni gyűrűivel, fülbeva­lóival, vámpírfogszerű nyakékeivel, ritkább rendelés esetén pedig íróeszközkészlet, egyedi vadászkürt is elhagyta már műhelyét. Két impozáns munkája Lehel és Sándor kürtje. Úgy véli, erdélyi piros és fehér-tarka ökör, illetve hortobágyi szürke marha szarvából lehet igazán látványos kürtöt faragni, ő maga az erdélyiét értékesebbnek tartja, az abból faragott szívéhez közelebb álló. A kisebb tárgyakat egyből faragja, a bonyolultabbakat kirajzolja, egy százdarabos ivópohár-sorozatot úgy készített el szarvak hegyéből, hogy mindenikre más-más mintát rajzolt. Egyszerű, magyar és angol nyelvű honlapja is segíti a kapcsolatfelvételben, a csontfarago.ro vázlatos eligazítást nyújt az érdeklődőknek.
Miért foglalkozik csontfaragással? A megélhetés hajtja, de nagyon szereti ezt az alkotómunkát – "taposom ezzel a mesterséggel" –, gyakran "reázendít", azaz énekelve dolgozik. Gyermekei, felesége is segít neki, értékelik a munkáját, Rózsácska büszke arra, hogy "ilyen gyönyörű dolgokat tud készíteni". A csontfaragó népművész fontosnak tartja a szakmai tudás átadását, kisebbik fia is próbálkozik vele, s az uzoni polgármesteri hivatal támogatásával tucatnyi szentiváni fiatalt próbál bevezetni a csontfaragás, a népi mesterségek világába. Nem tudja, eddig összesen hány munkája készült el, de azt határozottan állítja, egyedi tárgyait az egész világba széthordták. Persze, számtalan haszonlesővel, átverési kísérlettel találkozott, olcsón vettek volna tőle műgonddal készített tárgyakat, hogy azokat aztán jókora haszonnal adják tovább: volt olyan eset, amikor tíz lejt érő papírvágóért egy szomorú lejt fizettek volna, avagy hortobágyi szarvból kértek pompás kürtöt, ő négyszáz lejért kínálta, de ötvenért szerették volna megkaparintani, harsogván, annyi pénzért akár már egy gravírozógéppel is meg tudnák oldani a díszítést...
Fazakas Sándor távlati, dédelgetett terve, hogy működtethessen egy három-négy főt foglalkoztató "szekciócskát", kis, üzemszerű, jól felszerelt műhelyt, melyben csak kézművességgel foglalkoznának, de egyelőre erre neki nincs lehetősége, szeretné, ha támogatókra lelne. Emellett úgy véli, a hozzá hasonló mívesembereknek nagyon nehéz bejutniuk komolyabb vásárokba, erős érdekvédelemre lenne szükségük, hogy ezek a hagyományos, mára mindinkább ritkuló szakmák s velük együtt az utolsó népi mesteremberek ne vesszenek el.