Névtelen leveleket nem szoktunk figyelembe venni s ezekre válaszolni. Most mégis kivételt teszek, mert egy Kézdivásárhelyen postázott, apró betűkkel írt, ötoldalas levélben olyan érdekes és izgalmas információk vannak, amelyek kiegészíthetik vagy megváltoztathatják az 1941―1944 közötti ojtozi és sósmezői katonaéletről és történtekről eddigi ismereteinket.
Levélírónk ― ezentúl Vásárhelyi Névtelen ― a Ruszki Luki ojtozi katonáskodásáról és élményeiről írt riportsorozatomban a Bartha Lukács által magnószalagra mondott, általam lejegyzett és kommentált szöveget ízekre szedve, nagy erudícióval és Ruszki Lukinak abszolút mindenben ellentmondva cáfolja visszaemlékezéseit.
Példaként mindjárt a bevezető sorokból idézek a Bartha Lukács iskolai végzettségével és orosz édesanyjával kapcsolatos észrevételeiből: ,,Egy úgymond végzett tanítónő, aki orosz lány, és méghozzá papnak a lánya, és Kiskászonban tanított, hogy engedhette meg, hogy Luki fia csak két osztályt járjon iskolába, ez esetben analfabéta maradt, mert nem tudott folyékonyan írni, és kénytelen volt az adott helyzetben is mások jegyzetét használni éjnek idején, életének 22. évében."
Nos, a riportsorozat írásaiból egyértelműen kiderül, hogy Bartha Lukács édesanyja az ,,orosz bejövetel" után, 1945-ben tanított Kiskászonban, de fia állítása szerint orosz nyelvű imádságokat is tanított, s ezért a vallásellenes elvtársak az orosz anyanyelvű (okleveles vagy enélküli) tanítónőt az iskolából kirakták, és helyette egy fogságból hazatérő férfi tanított. Arra, hogy Bartha Lukács miért végzett csak néhány elemi osztályt, és maradt félanalfabéta, választ ad, és hihetővé teszi az a tény, hogy 1919 után a magyar nyelvű állami oktatást leépítették és elsorvasztották (a hírhedt Anghelescu-törvény!), s emiatt a magyar gyermekek tömegesen kimaradtak az iskolából, vagy átírták őket román tannyelvű osztályokba, amelyekben ― egy friss komollói megfogalmazásban idézem ― a magyarul nem beszélő román tanítónak annyi volt a dolga, hogy a hiányzó tanulókat a katalógusba bejegyezze. Az ilyenféle ,,oktatásnak" volt az egyenes következménye, hogy a második bécsi döntés után a magyar hatóságoknak az oktatást illetően mindent elölről kellett kezdeniük. Ennek aztán ismét az lett a következménye, hogy az újabb államváltás (1944―45) után azokat az okleveleket, amelyeket a ,,kicsi magyar világban" gyorstalpalással szereztek, a román állam nem ismerte el. (A doktori disszertációkat és a gyorstalpalásos tanítókét sem.)
No, de a Vásárhelyi Névtelen levelének nem ezek a ,,finomságok" a lényeges információkat hordozó részei, hanem az olyan életes történetek, amelyek az utókor számára is fontosak és eligazítóak, de emellett tanulságokat hordozó események köztudatba emelői is.
,,Ha 1943 nyarán Ojtozban van, akkor biztos, beszélt volna a balesetről, ami a gyakorlótéren gyakorlat közben történt. A szakaszvezető a kiigazított kézigránátot, mikor eldobni akarta, kiejtette a kezéből, és kiáltotta: futás!, miközben rádobta magát a gránátra. Ő így mentette a katonákat, a szakaszvezető azonnal meghalt (nem részletezem, hogy nézett ki), a katonákból egypárat könnyebb szilánksérülés ért, a cég irodájába jöttek segítségért, a rendelőben mindig volt kötszer és szükséges műszer, így megkapták a segítséget, volt igen vérző is, de azt is sikerült megsegíteni. Ezek után telefonáltam Kész P. századosnak, a szilánkok el vannak távolítva, most hagyják pihenni, holnap hívnak sebészt. Ő már értesítve volt az esetről, és a katonák is beértek a laktanyába. Másnap telefonált, az orvos megnézte (a sebesültet ― szerk. megj.), és meg volt elégedve... (A szakaszvezetőt, úgy emlékszem, Ojtozban temették el hozzátartozói jelenlétében.)"
(a sebesültet ― szerk. megj.),Ez az epizód a katonaéletbe enged bepillantást, ennél sokkal nagyobb közérdeklődésre számíthat az, amit a zsidó munkaszolgálatosokról ír, hisz Bartha Lukács zsidó történeteiből kiindulva egyik budapesti filmrendező máris dokumentumfilmet akar készíteni.
,,Ojtozban nem volt munkaszolgálatos tábor, sem zsidó, sem félzsidó. Bereckben volt, a laktanya mellett. A zsidó munkaszolgálatos tábornak külön parancsnoka volt. Akiket hoztak Ojtozba, annak a csoportnak egy hadnagy volt a parancsnoka. Volt még egy hadapródőrmester, két altiszt és a kísérő katonák. Ojtoz végében találkoztam velük, és megkérdeztem, hova mennek. Akkor tudtam meg, hogy lebontják a tankakadályt, és oda mennek, Kalaszlóba, és a szénégető telep helyén szállnak meg. Valóban, ha ezt az akadályt nem bontják el, a menekültek vagy elhurcoltak (az Ukrajna felől érkezőkről van szó, akiknek a határátkelését dr. Gyepesy György százados fényképekkel dokumentálta ― szerk. megj.) szekérrel nem tudtak volna átjönni. Ez a tankakadály pontosan ott volt, ahol az útépítéskor a hegyoldalt közel rakták ki, és annyira lehetetlen volt a forgalom, hogy biciklivel is nehéz volt közlekedni, könnyebb volt gyalog tolni a biciklit."
(az Ukrajna felől érkezőkről van szó, akiknek a határátkelését dr. Gyepesy György százados fényképekkel dokumentálta ― szerk. megj.)A levél tehát sok izgalmas részmegjegyzést tartalmaz. Kár, hogy írója nem adja arcát (nevét és címét) ezekhez a történetekhez, hisz másképp minden szándékosság nélkül foghíjas lesz vagy akár hamissá válik múltunk, érdemeink és felelősségünk, hibáink és erényeink feltárása.
(Illusztráció: Dr. Gyepesy György fia, Botond)
