Mindhárom erősen személyre szabott, még akkor is, ha valamilyen fokú általánosítás nyomán egyfajta objektivitást mutatnak is ezek a kategóriák. Hiszen még két guberáló embertársunkról sem mondhatni, hogy egy nyelvet beszélnének, minthogy egyiket például a bukott rezsim tette azzá valahol itt, Közép-Európában, s akiről Cseh Tamás szerzett megrendítő dalt: "Oxfordi diplomás Somlai, / latin–angol tanárnő / öt nyelven tudta mondani / azt a szót, hogy Teremtő. // S nyolcvanöt éves kézzel ott / ügyesen túrt szemétben, / a Teremtő éppen nem figyelt, / őhelyette is néztem." (Somlai Margit) A másik pedig mindössze (!) beleszületett egy népcsoport tagjaként az adott helyzetbe, s akit szintén versben, együttérzően jelenít meg egyik marosvásárhelyi költőnk, Nagy Attila emígy: "Nézem a szegény ördögöt: / Válogatna, de csak dögöt, / Repedt fazekat, széklábat / Talál a kukában, s hármat / Körül a földön abból, / Amiben a prosti flancol: / Tépett és koszos fehérneműt." (Kukázó)
Ha a beteg nyelvén akar szólni az orvos, akkor a három tényező közül leginkább a páciens gondolkodásának, észjárásának az útjait és csapásait kell jól ismernie, minthogy enélkül nehéz lehet pontos felismeréseket, látleletet, valamint helyes döntéseket meghozni a kezelés és gyógyítás érdekében. A tanárnak pedig bizonyára jó, ha úgymond van fogalma diákjai életvalóságáról és értékrendjéről ahhoz, hogy valamelyes esélye lehessen oktatni és nevelni a rábízottakat. A szubjektum által megélt valóság ugyanis értékrendet alakító tényező, s egy nyers valóság körülményei között igazra, jóra s szépre tanítani, illetve nevelni a gyermeket igen alapos körültekintést, illetve munkát feltételez. Ezt a fiatal kategóriát aztán a mai olcsó vizuális kultúra – egyetemben egy eltorzult verseny- és üzleti szellemmel – igyekszik minden eszközzel távol tartani egy stabil világrend elérésétől, s ebből kifolyólag beszélőink szótárában immár jó ideje a hamis igazat, a kudarc fényes győzelmét, az ízléstelen és giccses meg szépet szokott jelenteni, és az sem hallgatható el, hogy sokkal nagyobb a visszhangja, úgymond a befogadottsága egy gaztettnek, mint egy jó cselekedetnek...
Talán a természetest érdemes megragadnia és bemutatnia a tanárnak, hogy egy szerves értékrend alapjainak lerakásában, illetve kimunkálásában része lehessen. Egy százszor kifordított és hamis értékrendet kell visszaállítani, úgymond szóval és cselekedettel, életpéldával rámutatni, mi fontos és mi jelentéktelen vagy éppen káros, mi követendő és mi mellőzendő, mi megőrzendő és mi elvetendő például.
Persze, nemcsak kimondani, de megvalósítani is lehetne, ha nem ütköznének ezek a stratégiák azokba a praktikákba, amelyek hol vonzóan, hol magukat kelletően, hol meg agresszív módon nem húznák csőbe az egyént, vagy nem csorbítanák és torzítanák éppen azt, mit természetesnek tartanak századok óta, a jóérzést, a tisztességet, az őszinteséget például, s melyeknek ma is szervesen kellene beépülniük gondolkodásunkba és érzelmi világunkba. Vannak ugyanis kategóriák és fogalmak, melyek teljenek fel bár új tartalommal – ami szintén természetes! –, de az idő fölöttük nem jár el. Semmiféle új körülmény közepette a barát nem lehet ellenség, a kétszínű nem nevezhető őszintének, a csaló becsületesnek, az irigy jóakarónak, a hűtlen hűségesnek például vagy a hazaáruló hazafinak. Ilyen mérvű céltévesztések idején, ilyen zavaros helyzetben Petőfi véleménye irányt szabhat. Eszerint "ami igaz, az természetes, ami természetes, az jó és szerintem szép is."