Jóérzéssel nyugtáztuk a vasárnapi erdélyi magyar győzelmet, annál is inkább, mert ez nem csupán Erdély szavát, Erdély képviseletét jelenti Brüsszelben és Strasbourgban, hanem itthoni győzelmet is a kishitűség fölött.
Lapunk olvasóival együtt a kampány első fázisában a közös listaállítás mellett szóltunk. A kampányfinisben arra biztattunk mindenkit — magunkat is —, hogy a kishitűség következményeként és a megtévesztési szándékkal kiagyalt számolgatás helyett fel kell rázni a honi és a külföldön élő vagy ott tartózkodó magyarságot, hogy tömegesen, nagy százalékarányban kapcsolódjék be a választásokba, mert ha a román lakosság részvételi aránya — amint ezt sejteni lehetett — alacsony lesz, akkor az egymás ellen feszülés ellenére Tőkés László és az RMDSZ-képviselet is kiválthatja a brüsszeli repülőjegyet.
Nos, ez a kalkulus bejött. És nem jött be az a számjátékosdi — hadd ne emlékeztessünk arra sem, hogy a kampány finiséig kik operáltak ezzel —, mely szerint az összlakosság hat százalékát képviselő magyarság nem teljesíthet ennél többet. Ennek, illetve a választási eredmény kapcsán hadd emeljük ki azt a nagyon fontos mozzanatot, hogy az utolsó napokban már az RMDSZ is azt tartotta fontosnak, hogy mindenki menjen el szavazni, s lelkiismerete szerint voksoljon.
A hazai magyarság képes volt tehát kis híján megduplázni önmagát és önnön erejét. Valami székelyföldi büszkeség is mondatja velünk, hogy ennek ez is a rendje, az itt élőknek mindig is ez volt a tisztük: dupla erővel munkálkodni, fegyvert fogni és hadba szállni, ha kellett, a szülőföld megvédéséért és megtartásáért.
De percig se bízzuk el magunkat! Egyrészt azért, mert a mostani diadal viszonylagos, mások passzivitása és kiábrándultsága, nemtörődömsége miatt jutottunk ebbe a kivételes helyzetbe. Ha most úrrá lesz rajtunk a diadalérzet, a következő megmérettetésen mindent elveszíthetünk, s a magyarság parlamenti képviselet nélkül marad. Arról kell önmagunkat és mindannyiunkat meggyőznünk, hogy ennél többre vagyunk képesek, és ennél többet érdemlünk, hiszen még ötvenszázalékos részvételt sem tudtunk felmutatni. Az lett volna az igazi, hogy ha ezt a küszöböt is átugorjuk.
A hazai magyarság tájékozottságát és politikai érettségét is példázza a diadal, ami azonban ne szolgáljon további táptalajt a buta és ártalmas viadalosdi számára. A mostani választás nagy kihívás is volt. Ostobaság most azt feszegetni, hogy ha Tőkés László nem indul függetlenként, akkor a mindenható szövetség akár négy-öt képviselőt is bejuttathatott volna az Európai Parlamentbe. Egy csodát! A felháborodás és a közöny fogta volna vissza a részvételtől az embereket az elképesztő manipulációk miatt. Az álságosan egységbontásnak titulált és a másik fél nyakába varrt bűn a külön indulásért végül is jól sült el, felrázta a letargikus közönyből azokat is, akik másképp a futószalagos képviselőgyártás megszokott mechanizmusa miatt otthon maradtak volna.
Szó, mi szó, az RMDSZ jól kiépített monolitikus hierarchiája, ,,egypártrendszere" is meghozta az eredményét, a pártkatonák — a jelek szerint nem mindig keresztény elkötelezettséggel, hanem zsoldosként is — hozták magukkal a kirekesztést, a ,,megvezetést" és egyéb manipulációs fogásokat is. Ez különösen a kampány idején tobzódott. Az országból való kiutasítási, kiutálási, befeketítési kísérletek végül is a független jelölt malmára hajtották a vizet, mert akiben volt és van igazságérzet s a korrektségre való igény, az nem tűri el sem a kirekesztést, sem az indokolatlan becsmérlést, és voksával bünteti azokat, akiket ennek a műfajnak a műveléséről nem lehet leszoktatni.
Nagy tanulság ez a következő választási megmérettetésre is. Az európai parlamenti képviselőknek és csapataiknak össze kell ülniük, és nem a tovább hujjogató Frunda Györgyre kell hallgatniuk (Markó Béla jól tette, hogy Tőkés László sikere hallatán az apja fiát túlságosan messzire eresztő öntelt képviselőre rá is szólt), szóval, le kell ülni, és meg kell tárgyalni, stratégiát kidolgozni arra nézvést, hogy az egymás programjából átvett elemeket miként lehet és kell itthon is, Brüsszelben és a nagyvilágban is képviselniük. Nem kell nagy jósnak lennünk ahhoz, hogy előre lássuk: amennyiben a romániai magyarság alapvető gondjai, mint amilyen az autonómia, az egyetem ügye és így tovább, ezután is csak írott malaszt marad, a következő választásokon elviszi az ördög az egész bagázst.
A továbbiakban a legnehezebb talán az lesz, hogy az RMDSZ által bejuttatott képviselőknek és Tőkés Lászlónak is abban a néppárti csapatban kell dolgozniuk Brüsszelben, amelynek magyar tagjait a kampány idején összevissza sértegették. Ha Frunda Györgyöt nem sikerül az arrogáns és öntelt kivagyiságáról leszoktatni s azt a hajlamát visszanyesni, hogy a határon kívül rekedt nemzetrészek ellen dolgozó magyarországi csoportokkal és személyekkel kollaboráljon, akkor Brüsszel válik azoknak a nemkívánatos csetepatéknak a helyszínévé, amelyeket itthon kikísérleteztek és alkalmaztak.
Brüsszelben minden magyar képviselőnek a nemzet alapvető érdekeit tekintve egy tálból kell cseresznyéznie.
Szóval, kezünkben a diadal, és képviselőink zsebében lesz a brüsszeli képviseletre a megbízatás, a sérült önérzetünkön ejtett sebek is gyógyulóban, ezek után arra kell összpontosítanunk minden figyelmet, hogy ez a diadal ne egyszeri örömként illanjon el, és ne süllyedjen a kakasviadalok szintjére, hanem a magyarság egységének építését szolgálja.
