– És a pénz? – ez volt az első szava a nagyapámnak.
– Nézze, nagytata! Így jártam! És mutattam az igazolványt, miszerint minden hónapban törlesztik a tartozást. Vissza fogom kapni a pénzt!
Erre azt kérdezte Salamon nagytatám:
– Ellike! Mondd meg őszintén: ez, ami történt, nem miattad történt?
Ekkor elővettem az orvosi látleletet. Na, erre még jobban elszomorodott:
– Te épp úgy jártál, mint szegény anyád. Hál’ Istennek, hogy nem lett gyermeked. (Sírni kezdett!)
De elölről kezdeném hazalátogatásom krónikáját, mert újabb sorsdöntő mozzanat történt. Este indultam el Temesvárról, reggelre érkeztem Brassóba, és csak délután volt csatlakozásom Kovászna felé. Mit csinálhattam egy fél napon át? Összesétáltam a várost. Bementem a Fekete-templomba is. Ennek közelében, egy emeletes házban szolgáltam két-három hónapon át, amíg szövőnőként munkahelyet kaptam a Postăvarul gyárban, ekkor már Pali felesége voltam. Délután egy óra körül, amikor már nagyon megéheztem, gondoltam egyet, és bementem a katonatiszti kaszinóba, ugyanis még érvényes volt a tisztfeleség-igazolványom. Ott mindig olcsóbban és jobbat lehetett enni.
Egy nagy asztal körül fiatalokat láttam. Körülbelül harmincan lehettek, mind oroszok. Temesvári orosz barátnőmtől, Na­tasától kaptam egy szép orosz sapkát és egy táskát, rövid ujjú nyári ruhában ezekkel voltam felszerelkezve. S hát ahogy épp egy üres asztalhoz helyezkedem, visszafordul utánam egy férfi, és azt mondja:
– Zdrásztvujtye, gyévuská! (Jó napot, kisasszony!)
Én visszafeleltem neki: zdrásztvujtye! Mert az iskolában oroszul tanultam, és a temesvári katonatiszti szolgálati lakásban is sok orosz tisztfeleséggel éltünk együtt.Kérdezi a férfi, hogy én is a Szovjetunióból jöttem?
– Nem – mondtam. – Idevalósi vagyok.
– Holt tanulta meg a nyelvet?
– Az iskolában, és orosz barátnőimtől.
– Ismeri jól Brassót?
– Ismerem.
– Nem jönne el velünk a várost bemutatni? Mi Moszkvából érkeztünk. A vidombáki repülőgépgyárba igyekszünk. Körbe­járnánk Brassót az autóbuszunkkal, hogy megismerhessük.
Én szívesen vállalkoztam az idegenvezetésre. Bevallom őszintén, tetszett nekem a hirtelen támadt főszerep. Bementünk a történelmi központba, megnézték a Fekete-templomot, felvittem őket a Pojánába... és ennyi. Búcsúzáskor ideadták a névjegykártyáikat, én papírra firkáltam a nevemet és a címemet, nem volt névjegykártyám. A délutáni vonattal hazamentem, az oroszok is a dolgukra. Dálnokba érve el is újságoltam, hogy csapatnyi orosz mérnökkel találkoztam Brassóban, és – képzeljék – öltözetem miatt orosznak hittek.
Telt az idő, s én már mindenről el is feledkeztem, amikor levelet kaptam Moszkvából. Megköszönték az idegenvezetést, megírták, hogy egy hétig voltak a repülőgyárban, egy társas képet is mellékeltek, amely a kiránduláson készült. Írni tudtam oroszul, mert az iskolában tanultam a cirill betűvetést, de fogalmazni nem tudtam. Amikor visszamentem Temesvárra, megmutattam orosz kolléganőimnek a levelet, és barátnőmet, Natasát megkértem, hogy segítsen.
Örvendek, hogy szerencsésen hazaérkeztek, hogy jól érezték magukat nálunk, és ha még errefelé jönnek, írjanak, hátha még többet megmutathatok a szülőföldemből. Vi­szontlátásra! – ennyi volt a szöveg nagyjából. S hát, egy hónap elteltével ismét jön egy levél attól, aki megszólított: Tisztelt Kisasszony! Ön nekem nagyon megtetszett, s szeretném tartani önnel a kapcsolatot, de nem csak mint ismerőssel, hanem közelebbről is.
Nem értettem, hogy mit akar, de Natasa barátnőm megsúgta nekem:
– Te, Elvira, ez a férfi szerelmes lett beléd! Ha nem egyéb, moszkvai lakos lesz belőled.
– Hát mit keressek ott? Nincs elég férfi Romániában? – Jót nevettem az egészen.
– Nézd, az én férjem román. Ő Moszkvában tanult, és orosz asszonyt hozott haza, Romániába feleségnek – érvelt Natasa. – Ez fordítva is lehetséges.
– Na, rendben – mondtam. – Majd az idő megmutatja, miként alakul a sorsom.
Ismét visszaválaszoltam egy temesvári képeslapon, hogy én most itt lakom, és szövőnő vagyok. Hát erre postafordultával jött a harmadik levél, melyben az "oroszom" megkért feleségül.
– Na, ugye, megmondtam – nevetett Natasa. – Az orosz férfiak pillanat alatt szerelemre lobbannak.
Visszaválaszoltam, de tüstént:
Tisztelt uram! Én épp egy éve elváltam. Nincs kedvem új házasságot kötni, mert nagyon megjártam, s mivel sok ezer kilométer választ el minket, én inkább határozott nemet mondok. Vannak itt orosz ismerőseim, tiszteljük egymást, de hogy én Moszkvában éljek, azt nem tudom elképzelni.
S hát erre egy expressz-ajánlott válasz érkezett légipostával. Azt írta az oroszom, hogy igenis jön utánam, és hivatalosan is megkéri a kezemet. A "hivatalosan" azt jelentette, hogy Gheorghe Gheorghiu-Dejnek, a korabeli román államfőnek is írt egy kérést. Hogy feleségül kivihessen, államfői beleegyezés kellett, akkor ez volt az eljárás. Leírta ebben a kérésben, hogy ő repülőgépgyárban dolgozik, tervezőmérnök, sőt, igazolást is mellékelt, miszerint saját háza van, az édesanyja tanárnő, apja hősi halált halt a fronton, és hárman élnek együtt. Leánytestvére berepülőpilóta abban a gyárban, ahol ő is dolgozik. Summa summarum: bizonyítania kellett, hogy el tudja tartani az asszonyt. (...)
Később meggyőződhettem róla, igazat beszélt. Tipikus orosz házban laktak, kívülről csupa gömbfából építve, belül szépen bevakolva, festve, bútorozva. Édesanyja ukrajnai, kijevi, valóban tanárnő. De térjünk vissza a történet elejére!
Jura – mert így hívták – megkérte tehát a kezem, és én nem tudtam, hogy mit csináljak. Jóképű fiatalember volt, ő is katonatiszt, de mérnöki munkaköre miatt mindig civilben járt. Szellemes, udvarias és, mint később kitapasztalhattam, nagyon sokoldalú, művelt ember. Csakhogy a Palival történtek miatt én már nem bírtam oly könnyen szerelemre lobbanni. Azon viszont elgondolkoztam, hogy az oroszokat nagyra becsülik, és ha én a szovjet fővárosba kerülhetnék, hátha tanulhatnék. Ne legyek életem végéig szövőnő! (...)
Ötvennyolc decemberében érkeztem meg Moszkvába egy vagon holmival. Én is, de nagyszüleim is azt hitték: ott is a székely régula érvényes. Konyhabútorral, hálóbútorral, konyhafelszereléssel érkeztem, egész a tányértörlőig, de volt új ágyneműm is, két paplanom, egy rózsaszín, meg egy piros, ezeket nagymama varrta. De amikor megérkeztem Moszkvába, csak egy ágy és a szekrény fért be a házba. A többit beraktuk a fásszínbe. Na, tessék! Azt tanácsolta a család, menjünk el mindenekelőtt nászútra Kijevbe, az unokatestvérékhez. Így is történt. (...)
Megérkeztünk Kijevbe az unokatestvérékhez, és mutatja Maria Ivanovna: itt a vendégszoba, ide fognak feküdni. Rendben, gondoltam. De fél óra múlva visszajött Maria, és azt mondta: Jura beteg, fájni kezdett a torka, és más helyen alszik. Nem volt semmi kifogásom! Másnap megnéztük a kijevi aranykupolás nagytemplomot, elmentünk egy zárdába is, körbejártuk a várost, s harmadik nap visszaindultunk Moszkvába. Férjem visszatért a munkába, én pedig mondtam neki, hogy nagyon szeretnék dolgozni, nem tudnék hozzá­szokni a tétlenséghez. Elmentem a Derzsinszkij szövőgyárba, és miután bemutattam, hogy mit tudok, fel is vettek. A férjem pedig a közeli gyárba járt, de már kezdettől nagyon sokszor késve érkezett haza. Sajnos nem azért, mert túlóráznia kellett, hanem mert megrészegedett. Ki tudja, hol töltötte az időt? (...)
Nekem senki a családból nem szólt, hogy Jura részeges. Ötvenkilenc tavaszán elmentünk egy katonatiszti bálba, de házasságunk még nem volt kipróbálva a hitvesi ágyban. Férjem, amikor hazajött, mindig részeg volt vagy fáradt. Lefeküdtünk, s ő a túlsó oldalára fordult, és elaludt. Ha véletlenül is hozzáértem, azt mondta, ne tegyem rá a kezem, mert nem szereti... Sehogy sem értettem, vajon mi lehet a baja. De bevallom, nem is kívántam teherbe esni. Először tanulni szerettem volna. (...)
Jura beteg volt, állandóan erősen köhögött, mert pipált. A legolcsóbb orosz dohányt szívta. Közeledett a május, ígéretes virágdíszben álltak a fák, csütörtök vagy péntek este lehetett, 1959-ben. Hát Jura nem jön haza! Sem pénteken, sem szombaton! Már vasárnap, és még nincs itthon! Telefonáltunk a gyárba, a testvére bement érdeklődni.
– Nincs, nem láttuk már csütörtök óta – mondták a kollégái.
Te jó Isten, hol van? Kiküldetésben? Lehetett valami pénze, és megütötték?
Hirdetéseket adtunk fel egész Moszkvában, fényképes hirdetést a televízióban is, de nem találtuk sehol. Még elég hűvös volt, s anyósom hátrament a fásszínbe, ahol a láda állt a hozományommal, mellette pedig a tűzifa felvágva. S ekkor a láda mögül hallott egy hangot. Hát, Jura volt! Rengeteget megivott! Három üveget találtunk mellette. Azonnal mentőt hívtunk, el is vitték, de már későn. Kómában feküdt, és menthetetlenül belehalt.
Én öltöztettem be férjemet a gyászruhába. Akkor borzadtam rá furcsa házastársi viszonyunk magyarázatára. Jura hátán nagyon súlyos operáció nyomait láttam. Ekkor árulták el nekem a hozzátartozói, hogy férjem a fronton tüdőlövést kapott, és ki kellett operálni a jobb tüdejét. Az oldalbordáit is kibontották, emiatt azon a tájékon üreges maradt a háta. Ebbe, mint protézist, egy párnaszerű valamit helyeztek be, hogy a mélyedést kitöltse. Ezt ő titokban körbekötözte, és így élt. Felöltözve nem látszott semmi. Ez volt az ő férfiúi hiúsággal őrzött titka, testi-lelki nyomorúsága. Amikor megkérte a kezemet, nem volt bátorsága bevallani a fogyatékosságát. És feltételezhetően az ebből eredő bűntudat vagy a lelepleződéstől való félelem hajtotta őt az alkohol felé. Sohasem volt agresszív! Részegen sajnálatra méltóan elesetté vált.
Férjemet, mert katonaember volt, sőt, háborús veterán is, nem pap temette. Hatalmas katonai tiszteletadással vittük utolsó útjára. Fúvószenekar zúgta a szomorú dallamokat, kegyeleti díszbe öltözött század kísérte a koporsót. A sírnál a munkatársai magas mérnöki tudását méltatták, és fájlalták a pótolhatatlan veszteséget. Igen, sógornőm, Tereza mesélte is, hogy Jura jelentős újítást vezetett be a repülés technikájában. Az általa megtervezett gépet ő, az édestestvér indította első útjára, aki berepülőpilóta volt. Eszébe sem jutott, hogy lezuhanhat. Hajszálpontosan, gyönyörűen működött minden.
– Vajon engem terhel a felelősség egy nagyszerű ember haláláért? Nem kellett volna engednem az udvarlásának! És ami rám vár, az a megérdemelt büntetés? Vagy talán mégis Jura a hibás, mert belerántott engem ebbe a tragédiába? – efölött elmélkedtem, miközben férjemet elhantolták, és a végső katonai tiszteletadás sortüzei dörögtek.
Én fekete gyászban álltam, vadidegenben, második sikertelen házasságom után, mindössze tizenkilenc (!) éves koromban. Azóta eltelt fél évszázad. Hogy kit terhel a felelősség? Ezt máig sem sikerült tisztáznom. Egyben azonban bizonyos lehetek: Jura szerelmes volt belém. Büszke volt rám. Ezt éreztem női ösztöneimmel, valahányszor kimentünk az utcára, vagy – ritkán – társaságba kerültünk. Eközben én nem voltam szerelmes Jurába. Én még a Palitól elszenvedett megaláztatás árnyékában éltem.
Hogy Pali szerelmes volt-e belém? – ezt a kártyavető asszony, ha kitalálja.

Sajtó alá rendezte: Gyila Sándor

(folytatjuk)