Honatyáink például legközelebb csak az önkormányzati választások után ülnek össze, addig úgymond körzeteikben tevékenykednek. Ígérik, utána túlóráznak majd, s a július elsejéig – azaz a parlamenti szünidőig – hátralevő időszakban, két hét alatt minden fontos törvényt megszavaznak.
Nem különb a helyzet a kormány háza táján sem, egyelőre hosszabb távú gazdaságpolitikai elképzelésekkel, saját vízióval nem álltak elő a hatalom új birtokosai. A Ponta-kabinet eddigelé jóformán csak abban jeleskedett, hogy két-három naponta rendre leváltotta az előző kormány embereit, prefektusokat, alprefektusokat, államtitkárokat, különféle intézmények, hatóságok vezetőit. És mert a közelgő voksolás őket is lázban tartja, hát mindenből megpróbálnak politikai tőkét kovácsolni. Mint azt az elmúlt napokban-hetekben tapasztalhattuk, ha érdekeik azt kérik, hisztérikus, nacionalista reakcióktól sem riadnak vissza. Az sem téveszthet meg bennünket, hogy kilátásba helyezték a közalkalmazottak béreinek visszaállítását – igaz, csak jövőre érik el a 2010-es szintet –, illetve visszafizetnék a nyugdíjasoktól törvénytelenül levont egészségügyi járulékot. E nagydobra vert döntések nyomán máris elszabadult az euró-lej árfolyam, meglódult az infláció, s félő, hogy amit nyerünk a réven, azt elveszítjük a vámon. Hiába keresünk tehát papíron többet, ha közben egyre drágább lesz az élet.
Annál is inkább, mert a kiszivárgott információk szerint a jelenlegi hatalom folytatja például az energiaárak liberalizálását, hírlik, már júniusban drágul a villanyáram, jövőre meg a földgázért kell többet fizetnünk. Az sem teljesen világos, hogyan akarják egyszerre csökkenteni a munkáltatókat és alkalmazottakat terhelő társadalombiztosítási járulékot, a személyi jövedelemadót, és ugyanakkor növelni a béreket, különféle juttatásokat, mint arról Victor Ponta úton-útfélen nyilatkozott. Kisebb gazdasági csodának kellene megtörténnie, hogy ezek az ígéretek valóra váljanak. Szemfényvesztés, nacionalista hangulatkeltés, felelőtlen ígérgetés, ellenfeleik lejáratása – szemmel láthatólag ez most a legfontosabb a szociál-liberális többség számára.
Pedig nem ártana, ha játszmáikba, precízen kidolgozott kommunikációs stratégiáikba önfeledten belemerült politikusaink szem előtt tartanák: a lakosság valós gondjai korántsem azok, melyekkel ők foglalatoskodnak. Vajon e mindent elnyomó kampányricsajban törődik-e bárki is azokkal?