Két gyermekem van. Az egyik három elmúlt, a másik másfél éves. Önállóak, minden érdekli őket, csintalanok, és hát igen, néha kiborítják azt a "bilit".
A minden érdekli őket-ből egyenesen következik, hogy az egész napunk arról szól: azt nem szabad, ezt ne csináld, "ne egyél az asztal tetején, ne nyúlj bele a vécébe, ne csípd meg a húgodat, ne edd meg a virágot..." Ilyenkor persze én vagyok a mumus, én vagyok az, aki nem hagyja, hogy azt csinálják, amit akarnak. Viszont van egy sor dolog, amit szeretném, hogy megtegyenek, amit persze ők nem akarnak: "mosd meg a kezedet, szedd össze a játékaidat, vedd fel a blúzodat", és sorolhatnám. És mire észrevesszük magunkat, a harc megkezdődött. Mert a gyermek hozzáállása ilyenné vált: Azt csinálok, amit akarok!, az enyém pedig ilyenné: Azt csinálod, amit mondok neked!
Ti mi mindenre szeretnétek rávenni a gyermekeiteket egy nap leforgása alatt? És mi mindent szeretnétek, ha nem tennének meg? Próbáltatok együttműködni velük? Bizony, nem könnyű, de lépésről lépésre elsajátítható, és jó, ha tudjuk, hogy erőfeszítéseink nem hiábavalóak. De lássuk, miről is van szó?
A Beszélj úgy kommunikációs szülői tréningen öt módszert fogunk megtanulni, amellyel együttműködésre bátoríthatjuk gyermekeinket.
1. Leírás. Írjuk le a problémát, ne minősítsünk. "A csap nincs elzárva", mondhatjuk ahelyett, hogy: "Már hányszor elmondtam, hogy zárd el a csapot, ha befejezted a kézmosást!"
2. Adjunk információt a vádolás és támadás helyett. Páldául: "Az ágy nem ugrálásra való." Ha azt megkapták, általában kitalálják, hogy mit kell tenniük.
3. Mondjuk el egy szóval. A gyermekek nem szeretik a hosszú magyarázatokat, mondjuk ki: a hegyi beszédeket. Helyette hatásosabb, ha csak emlékeztetjük a feladatukra. "Kézmosás" – mondhatjuk nekik a játszóterezés után, anélkül, hogy körbeírnánk, mi minden tud ráragadni a kezükre egy-egy séta során.
4. Mondjuk el, mit érzünk. Az is hasznos lehet, ha tudja gyermekünk, hogyan érzünk: dühösek vagyunk, avagy haragszunk, de azt is közöljük velük, mikor örülünk valaminek. Ilyenkor közlendőnk ne tartalmazzon megjegyzést a gyermek személyiségére vagy jellemére. Elég ennyi is: "Nem szeretem, ha belekiabálsz a telefonba, amikor beszélek."
Írjunk üzenetet. Az írott szó néha a leghatékonyabb. Lehet így: "Kérlek, tegyél vissza a helyemre, hogy megszáradhassak! Köszönöm: a törölköződ."
Lehet, hogy a módszerek nem mindenike működik minden gyermeknél vagy helyzetben, de ez nem ok arra, hogy feladjuk. Ha egyszer elsajátítottuk, mindig a rendelkezésünkre fognak állni, hogy megmutassuk gyermekünknek a kölcsönös tiszteleten alapuló újfajta kommunikációs módot.
Felmerülhet a kérdés, hogy mi van akkor, ha mégsem megy, ha a gyermekünk nem reagál. Akkor jön a büntetés! – mondhatnánk. Na, de mi a baj a büntetéssel? Hát csak annyi, hogy – mint dr. Haim Ginott gyermekpszichológus, a módszer kidolgozója megállapította – egyáltalán nem működik. Ahelyett, hogy a gyermek sajnálná, amit tett, a büntetés eltereli a figyelmét, és bosszúbeteljesítő fantáziálásba kezd. A büntetéssel megakadályozzuk annak a nagyon fontos belső folyamatnak a működését, amely során gyermekünk saját helytelen viselkedésével kényszerül szembenézni.
Hogy is van ez? Tegye fel a kezét az, aki sosem büntette meg a gyermekét! Én is megtettem. Beküldtem a szobába, letiltottam a bicikliről, de azt tapasztaltam, hogy valamitől ez tényleg nem működik. Gyermekem egy fél óra múlva, persze miután megbeszéltük a dolgot, ugyanazt csinálta. Miért? Mert a büntetéssel letudta az ügyet, aztán megint csinálhatta ugyanazt, aztán megint megkapta a "jól megérdemelt" büntetést. És így tovább, a számla ki van egyenlítve, visszaállhat az egyensúly. A megbüntetett gyermek ugyanis nem azon fogja törni a fejét, hogyan tehetné jóvá, amit elkövetett, hanem azon, hogy következőkor hogyan úszhatná meg a dolgot.
GÁL RÉKA pszichológus
A kommunikációs szülői tréningről bővebb információ a 0744 847 569-es telefonon vagy a daragicsreka@yahoo.com címen.
