Miként lettem szovjet "katonaasszony": háborús nővér?
Szerencsémre, Jura temetése után rokonai is nagyon kedvesek voltak hozzám, és amikor megkérdeztem tőlük, hogy most haza menjek-e, vagy mit csináljak, azt válaszolták:
– Elvira! Szó sem lehet róla! Maradjon itt, és keressen valami iskolát, olyat, ami önnek tetszik. Mi magát nagyon szeretjük. A mi hibánk, ami történt.
Én fekete ruhát öltöttem magamra, és egy nap – emlékszem, szép idő volt júniusban – sétálni indultam a Derzsinszki gyár mellett. Lefelé mentem, a Moszkva vize felé, és a parton egy épületen vörös csillagokkal körbe díszítve nagy, vörös keresztet pillantottam meg. És ki volt írva: Háborús Nővérképző Főiskola.
Megálltam előtte, és elmélkedtem: hát ez mi lehet? Háborúra képeznek ki, amikor béke van? Tehát sehogy sem értettem, miféle iskola akar az lenni, de már késő volt, hogy megkérdezzem. Én három váltásban dolgoztam, s a második héten, amikor délelőtt szabad időm volt, hamarabb indultam el hazulról, és bekopogtam a titkárságra. Akkor már jól beszéltem oroszul, és elmondtam, hogy férjnél voltam, de meghalt szegény, itt, a szövőgyárban dolgozom, nem messze, és érdeklődni szeretnék:
– Ez valamiféle egészségügyi iskola?
– Igen – mondták. Háborús állapotokra készítünk fel nővéreket.
Aha, gondoltam. Ez nagyon komoly lehet! (Négyéves tanfolyamot hirdettek.)
Megkérdeztem az igazgatónőt: én beiratkozhatnék-e? Romániából jöttem férjhez...
– De hogyan fog maga iskolába is járni és dolgozni is?
Ezt meg tudom oldani, mondtam. Három váltásban dolgozom. A kisgyermekes anyáktól, akik szeretnek péntektől vasárnapig otthon maradni, elvállalom ezt a váltást, és akkor hétfőn-kedden-szerdán szabad vagyok.
Pihenőszabadságaimat is feláldozva így végeztem el ezt az iskolát, ahol megtanultunk fegyvert forgatni, motorbiciklivel járni, repülőt vezetni, repülőből kiugrani ejtőernyővel, iránytűvel tájékozódni térkép szerint, dzsipet vezetni, úszni stb. Katonai egyenruhát öltöttünk magunkra. Két táska a kezünkben, kalasnyikov a hátunkon, oxigénpalack és minden más felszerelés, összesen közel negyven kiló lehetett ránk aggatva, ezzel dobtak ki a repülőből. A Kaukázusban, az Elbrusz-hegy tövében volt a "missziónk" (így nevezték), négy hónapos volt az ejtőernyős tanfolyam, a nővéri terepi gyakorlattal együtt. És elérkeztünk az első ugráshoz a repülőből, amitől minden fiatal lány félt. Csak néztünk lefelé, és nem is gondoltuk, hogy mi lesz ennek a vége. A repülőgépben sorban ültünk egy hosszú padon. Felettünk az ejtőernyőink gyűrűvel voltak egy csőre egymás után ráfűzve, minden gyűrű egy-egy ernyővel állt kapcsolatban, a hám a testünkre volt szerelve. És akkor azt mondta az oktató:
– Itt vagyunk az Elbrusz közelében, nemsokára ki kell szállnunk!
Azt persze nem közölte, hogy miként fogunk mi földet érni, hanem egyszer csak figyelmeztetett:
– Figyelem, az ajtó nyílik!
A repülő erre megemelte az orrát, és mi egyszerűen kicsúsztunk a gépből, kipotyogtunk egymás után, mert lecsúszott a karika a csőről, amire fel voltunk sorban fűzve. Hát zuhantunk, félig elájulva az ijedtségtől. Az ejtőernyők kinyíltak, persze, és amikor leértünk, egyikünk a fára akadt, másikunk a tóba esett, a harmadiknak a lába törött, én pedig úgy meg voltam ijedve, hogy a bugyim tele volt, de a társaimnak is, kivétel nélkül. Haragudtunk az oktatóra, hogy miért űzött csúfot belőlünk, mert valóban szórakozott rajtunk, de ő azt mondta, hogy ez a kiképzés rendje. Megnyugtatott, hogy mára ennyi elég volt, menjünk a szálláshelyünkre, mosakodjunk meg, lakjunk jól, aztán holnap folytatjuk.
Másnap kezdődött a tulajdonképpeni egészségügyi kiképzés. Megtanultuk, hogy mindig éles kés kell legyen nálunk, mert ha valakinek kitörik a keze-lába, ágakat kell levágnunk, azok közé kell berögzíteni és bekötözni egy lábat vagy egy kezet. Megtanultuk, miként kell kezelni egy sebet, vagy ha elájult valaki, hogyan kell őt reanimálni. Ez a kiképzés három napon át tartott. Ezután ismét repülőre kellett ülnünk.
Jaaaaj!!! Már amikor megláttuk, hogy előáll a gép, falfehérek voltunk. Nem is ettünk, mert hányingert vagy hasmenést kaphattunk fent a repülőben, de másodszor már ügyesebbek voltunk és merészebbek. Akinek nem volt bátorsága ehhez a próbához, az hazamehetett. Fel is út, le is út, nem lehetett háborús nővér. Én ekkor megértettem: ha belepusztulok is, muszáj bátornak lennem. Szerencsémre az akarat mindig nagyobb volt bennem a félelemnél, és kértem az Istent, hogy ne ájuljak el, ne szégyenüljek meg ismét bepiszkított alsóneművel, és ne lógjak az ejtőernyőn, mint egy bábu.
Másodszorra is nagy volt a szívdobogásom, de ekkor már tudtam, hogy mit kell csinálnom, miként kell húznom az ejtőernyő szálait, hogy az esés útját én irányítsam. Sikerült földet érnem, igaz, öt méterrel a befestett körön kívül, és kaptam egy sovány hatost. Örvendtem, hogy nem akadtam fel fára, nem estem a tóba.
– Félt-e? – kérdezte az instruktor.
– Féltem bizony.
– Ne búsuljon, mert a negyvenedik ugrásig hozzászokik. Olyan könnyen fog ez menni, mintha az ágyból lépne le reggel a papucsába – mondta.
És időközben iránytűvel is kezdtünk dolgozni, tájékozódni tanultunk térkép segítségével ismeretlen terepen. Éjjel a csillagos ég után is meg kellett tanulnunk igazodni. A fegyverrel való bánást katonai edzőktől tanultuk. Nemcsak lőni kellett tudnunk, hanem közelharcban is védekezni, ha valaha, valamikor háborúba keveredünk. És ilyen kiképzéssel telt el az idő, csak egy lánynak törött ki a bokája. Én nem jutottam a legjobbak közé, csak hetest kaptam, de abban reménykedtem, hogy Moszkvában majd bepótolom a lemaradást jobb osztályzattal. Nagyon sovány voltam, alig több mint negyven kiló, és ehhez hozzáadódott még egy ennyi, vagyis a felszerelés teljes súlya. Imbolyogtam alatta. Remegett a lábam minden kiképzésen.
Moszkvába visszaérve meg kellett tanulnunk motorkerékpárt vezetni, és azután terepjárót, le is vizsgáztunk ezekből. Majd kivittek a tengerre. Nyár volt, és meg kellett tanulnunk úszni, víz alá bújva minél hosszabb ideig rejtőzködni. Az volt a legnehezebb próba, hogy víz alá bukva át kellett úsznunk egy hajó alatt. Megtanultunk továbbá sebeket kitakarítani és bekötözni, golyót kiszedni, injekciót beadni, sebészkéssel vágni, vizsgáztunk anatómiából, és ettől kezdve tudtuk, hogy a szív vidékéhez ne nyúljunk, az arcon a szem közelében csak bekötözést alkalmazhatunk, nyakcsigolyatörés esetén lécekkel kell rögzíteni a gerincoszlopot, vagy egyéb sérüléseknél deszkára kell kötözni a sérültet... stb.
Már visszamentünk Moszkvába elméleti tanulmányokra, amikor egy napfényes délelőttön a kapus lehívott az iskolából azzal, hogy keres egy nagybácsim.
– Nagy-bááá-csim? Moszkvában?
– Nem viccelek, Elvira! Itt van a kapunál, és azt mondja: kovásznai. Nagyon jól beszél oroszul, és ez magának nagybácsija. Legalábbis azt állítja! Menjen le, és győződjön meg!
Hát lementem, és a kapuban valóban ott állt egy magas, ősz hajú ember, aki amikor meglátott, felém indult, és így köszöntött:
– Zdrásztvujtye, Elvirácska!
Mivel magyarul ejtette ki a nevemet, magyarul kérdeztem rá:
– Bocsánatot kérek! Ezek szerint ön tud magyarul?
– Igen! Én kovásznai születésű vagyok, és neked rokonod is. Távolról! Gocz Jánosnak hívnak. De te mit keresel itt?
– Ön mit keres itt, János bácsi?
– Én a háború idején fogságba estem – válaszolta. – Novoszibirszkben sínylődtem hosszú ideig, aztán kiszabadultam, megnősültem, és most a Puskinban lakom.
Ez egy külváros Moszkva peremén, ahol hangulatos kertes házak vannak. János bátyámnak is egy szép háromszobás háza volt. Felesége, Tatjána tipikus orosz asszony, olyan magas, mint amilyen széles. Vasárnaponként elmentem hozzájuk, és ilyenkor János bátyám elmesélte nekem, hogy ő 1917-ben esett fogságba. Osztrákok, németek, olaszok is sokan kerültek össze a táborba, voltak portugálok és franciák is. Ezek régebb mind a diplomácia berkeiben teljesítettek szolgálatot. Mindannyiuknak természetesen dolgozniuk kellett. A fehér medvéket vadászták. Kutyaszánokon vitték ki őket a terepre, és hókunyhókban laktak, amíg a medvére vártak. Éheztek és fáztak egyfolytában. Azt, aki nem bírta, vagy aki megfagyott, és még valami hús is volt rajta, a társai ették meg. Megfőzték és megették a társukat, mert nem volt elegendő ennivalójuk – mesélte unokabátyám.
Én ezeknek hallatán sokáig nem tudtam enni, ha asztalhoz ültem. Az emberevés jutott eszembe.
– Hogyan tudott... abból enni, János bácsi?
– Nem volt, mit tennem. Én is, amikor lefagytak a kéz- és lábujjaim, majdnem az étlapra kerültem. Bőséges lakoma lett volna belőlem, mert nagyobb termetű voltam a többieknél. Már lesték, hogy mikor dőlök ki. De megúsztam annyival, hogy az ujjaimat odavesztettem. Tatjána mentett meg! Ő volt a nővér! Ő is ott töltötte a büntetését. A cár udvarának egyik szobalánya a barátnője volt, és emiatt, mint politikailag megbízhatatlant, munkaszolgálatba küldték, így próbálták őt eltenni láb alól, de nem sikerült.
János bácsi, amikor elkerült Kovásznáról, olyan huszonöt-huszonhat éves lehetett, és nemsokára fogságba is került. Közel húsz évig élt Novoszibirszkben. Tatjána moszkvai volt, és amikor visszajöhettek a fővárosba, politikailag rehabilitálták őt. Sőt, kitüntetést is kapott. János bácsi meggyőződéses kommunista lett, büszke arra, hogy a hatalmas Szovjetunióban lakhat. Egyik kovásznai rokonával levélben tartotta a kapcsolatot, tőle tudta meg, hogy Ellike Moszkvában van, és így talált rám. Nővéri tanulmányaim idején tehát előbb-utóbb még rokonra is találtam a kommunizmus hatalmas fővárosában.
Én ahol csak lehetett, túlteljesítettem, és két év alatt sajátítottam el a négy év anyagát. Mehettem kórházba is dolgozni. Azonnal otthagytam a gyárat. Így kerültem a Botkinszkij-kórházba, a sebészeti osztályra, ahol szép fizetést kaptam. Beteljesedett tehát egy régi álmom, hogy betegeket gyógyíthassak. (...)
Amikor Temesváron dolgoztam, volt egy ismerősöm, Stela, aki nővériskolába járt. Már akkor érdeklődtem, nem vennének-e fel engem is, de abbamaradt a dolog. Aztán, amikor Moszkvába kerültem, elhatároztam: annyit fogok tanulni, hogy doktor lehessek. Oda azonban nem felvételizhettem, mert nem volt meg a rendszeres orosz iskolázottságom. Csak esti tanfolyamot végeztem náluk, ami nem adott elegendő alapot az egyetemi továbbtanuláshoz. De különórákat vettem, és önszorgalomból tanultam anatómiát és fiziológiát Szafkina Iván Ivánovicstól és feleségétől, akit Marjának hívtak. Egyetemi tanárok voltak. Nagyon lelkiismeretesen mindenre megtanítottak, ami a nővériskolához kellett, de ennél még többet is megtudhattam tőlük az emberi test működésének titkairól...
Sajtó alá rendezte: GYILA SÁNDOR
(folytatjuk)
