Kövesdy György számtalan fotográfiából álló, Aranykapu című verespataki anzixja, amint a cím is mutatja, s amelyre Damokos Csaba is utalt a Lábas Ház pincegalériájában megtekinthető kiállítás megnyitóján, kis képzelőerővel akár egyetlen fotónak is felfogható. Egyetlen képnek – tegyük hozzá mindjárt: nyomasztó képnek.
"Ha odanézel – írja Dobai Péter –, sikerül a valóság!" Kövesdy odanézett – ezt minden túlzás nélkül megállapíthatjuk, a kérdés csupán az, hogy milyen is ez a képekre menekített, helyenként vádoló verespataki (mai? tegnapi? holnapi?) valóság? Amelyről – és ettől sem lehet, gondolom, nem is szabad elvonatkoztatni – mostanság annyi szó esik a médiában a verespataki föld méhében rejlő aranykincs okán. Tizennégy éve folytatja lankadatlan küzdelmét egy kanadai vállalat, hogy végre megkaparinthassa az engedélyt a bányák megnyitására. Az engedély megadásától a román hatóságok ódzkodnak, nyilvános a Román Tudományos Akadémia szakértői véleményezése, amely két okból is élesen ellenzi azt. Megváltozna a táj arculata, s a ciánalapú kitermelés veszélyeztetné a térség (s nem csupán Verespatak és környéke) környezetét.
S közben – ez alatt a "várakozási idő" alatt készültek Kövesdy kiváló fotói, és bizonyítják ezt! – megy minden feltartóztathatatlanul széjjelfelé. Sok itt a rom. Nyomasztóan sok, házak, templomok, temetők. Omlik, roskadozik minden. Az enyészet démonai láthatatlanul is a romok felett kerengenek. A régi Verespatak láthatólag eltűnőben. A képek tanúsíthatják, valamikor aranyidő is lehetett itt, a romos épületek jellege is bizonyíthatja ezt, valamikor az első nagyobb aranyláz idején, a tizenkilencedik század második felében. A föld méhében rejlő arany, ezüst, a nemesfémek mindig is izgathatták az itt élőket, s az itt szerencsét próbáló, az azonnali mesés meggazdagodás reményében ide érkező kalandorokat. Van fotográfia, a maga nemében zseniális, amely a régi római kori bánya romjairól készült. Igen, az arany lelke itt dobog a felvételeken, elszürkíti az arcokat, mert a romok között megjelennek a rossz arcú (ha ez így túlzás), szenvedő emberek. Öregek, vigasztalhatatlanok, elveszítették a reményt, márpedig, ha van Verespataknak mint településnek haladó hagyománya, az éppen a meggazdagodást vizionáló reménykedés. A fotográfiák bizonyítják: a reménykedők eltűntek innen, s hogy milyen lesz a térség jövője, bizonytalan. Ismételjük, ha odanézel, sikerül a valóság, Kövesdy odanézett, s sikerült.
A mai verespataki valóság, a tegnapot idézve – ilyen. S görögbéli jósnak kellene lenni, megjósolandó a boldog vagy akár boldogtalan jövendőt.
