Oroszországban közismerten hideg van, fagyási sebek keletkezhetnek. A csukamájolaj fertőtlenít, gyulladást csökkent, és gyógyít is, mert sok fontos vitamint tartalmaz. Szárított, sózott hal is szerepelt a „gyógyszerek” közt, kitakarította a sebet, és levette a gennyet róla. A sugársérülteket (atomtámadás, nukleáris baleset esetén például) vagy a tűzben égetteket is, úgy tanultuk, csukamájolajjal kell kezelni. Egyszerűen egy lepedőt kell a bőrre tenni, de azt először csukamájolajjal meg kell öntözni, mert ellenkező esetben beragadhat, és a bőrt letéphetjük. Volt egy pilóta, akinek ki kellett ugrania a repülőből, mert üzemzavar történt, ő is megégett, de nagyon látványosan hatott a csukamájolajos pakolás.
Nővérré avatásom és az ünnepélyes eskütétel után a moszkvai klinikán kezdtem dolgozni. Ott természetesen fehér köpenybe öltöztünk, de a fekete ruhát férjem halála után két évig hordtam. Ekkor, 1960 decemberében azt mondja nekem a sógornőm:
– Elvira! Ideje levetned a gyászruhát! Mit gondolsz, hogy neked nem szabad színházba járnod, zenét hallgatnod? A gyász ideje elmúlt! El kellene már menned társaságba!
– Tereza! Nekem nincs is más ruhám, csak ez a fekete. Ez az igazság – válaszoltam.
De mint már említettem, tudtam varrni. Elmentünk egy nagy üzletbe, Gumnak hívták, épp Moszkva közepén a Vörös téren. Eredetileg függönyanyagot akartunk vásárolni. Találtunk is egy gyönyörű vásznat, Németországból hozták, és Organza márkájú volt. Alul és felül kb. húsz centiméter széles csipkével. Mérték az öt métert, és én már láttam a ruhámat kialakulni. Siettettem is a sógornőmet, mondtam, nem kell nekem ruhát vennünk, van egy jobb ötletem. Hazaértünk, kiterítettem az anyagot az asztalra:
– Nézd! A felső részét behajtom, gumit teszek bele, a derekába is, és kész a ruha.
Olyan ruhát rögtönöztem magamnak, mint amilyen Erzsébet királynén, Sissi képén látható a múzeumban. És vettem négy méter gyönyörű, nem egészen rózsaszín, hanem liláspiros szalagot, s abból egy rózsát formáztam. A hajamat feltettem koronába, de ekkor jöttem rá, hogy nincs cipőm.
– Semmi baj – mondta sógornőm –, elmegyünk cipőt vásárolni.
Vettünk nyakláncot is, olyan ragyogóst, aminek különösebb értéke nem volt, csak fénylett. Aztán taxit hívtunk, és elmentünk a repülősparancsnokság újévi báljába magas sarkú cipőben, kiöltözötten. Tereza sógornőm még ma is nagyon szép nő. Akkor kék színű estélyi ruhában volt, a szeme is kék. Őt, a rettenthetetlen, bátor nőt mindenki ismerte. Már említettem, hogy berepülőpilóta volt, az újonnan gyártott gépeket ő próbálta ki. Én félve bújtam a háta mögé. Leültünk az asztalhoz, helyünk, nevünk már ki volt jelölve. Egyik sorban a nők ültek, az asztal túlsó oldalán a férfiak. Velünk szemközt egy generális foglalt helyet. Mel­lettünk a felesége. Szép asszony, de rendkívül kövér, legalább százkilós lehetett.
Szólt a zene, szólt, aztán pohárköszöntőre emelkedett a generális, és elmondta, hogy új évet köszönteni jöttünk össze, és természetesen éljen a kommunista párt, éljen Hruscsov elvtárs, éljen a hadsereg, mert az védelmezi az országot az ellenséggel szemben stb. Megtapsoltuk. Aztán ismét felcsendült a zene, és a generális... vajon... kit kért fel táncolni legelsőként? Engem!
– Te jó ég!
Ránéztem Terezára, és odasúgtam: – Já nye páj du! (Én nem megyek)!
– Miért? – kérdezte Tereza.
– Hát ott ül mellettünk a felesége – súgtam vissza.
– Menned kell – mondta sógornőm, és finoman taszított, miközben a generális már kétszer is meghajolt előttem.
Tereza fennhangon bemutatott, hogy a sógornője vagyok, és mennem kellett. Egy szép keringő szólt, utána tangó következett, és nekem úgy reszketett a lábam, hogy alig tudtam mozogni. Mindenki ránk nézett. De véget ért a tánc hál’ istennek, és visszaülhettem a helyemre. Kérőim még jöttek, de visszautasítottam őket azzal, hogy régóta nem táncoltam, fáj a lábam...
Akkor a generális felesége, aki Tereza mellett ült azt mondta:
– Tereza! Cseréljünk egy kis ideig helyet! Szeretnék a sógornőjével beszélgetni. Milyen fiatal!
– Öcsémnek az özvegye – magyarázta Tereza –, Jura egy éve meghalt.
– Őszinte részvétem – mondta a generálisné, miközben mellém ült, majd kérdezősködött, ki vagyok, honnan jöttem.
Elmondtam neki, hogy Romániából jöttem férjhez, szövőnő az alapképzettségem, de most kórházi ápolónőként dolgozom. Ő ekkor tért rá a lényegre:
– Hát árulja el nekem, ha nem titok: ezt a gyönyörű ruhát honnan vette?
– Nem vettem – válaszoltam –, hanem én magam készítettem.
– Nahát! Maga ilyen gyönyörűen tud varrni?
– Nagymamámtól tanultam, még lány koromban – válaszoltam.
– Nem lenne olyan szíves számomra néhány nyári ruhát készíteni? – kérdezte.
Elzsibbadtam! Ránéztem, és hirtelen azt feleltem:
– Nem tudom, hogy lesz-e időm, mert a kórházban három váltásban dolgozom, de plusz­órákat is vállaltam, mert haza szeretnék menni Romániába, és szükségem van a pénzre.
Erre azt mondja az asszony:
– Ha maga varr, épp annyi pénzt kereshet, sőt, otthon ülve, ami kényelmesebb!
– Milyen ruhákat szeretne? – kérdeztem vissza.
– Egészen egyszerű ruhákat, mert hát én kövér vagyok.
Szemmértéket vettem róla, és azon gondolkoztam, hogy ez épp olyan széles, amilyen hosszú. Hát én nagyon egyszerűen tudnék neki ruhát varrni! Amikor hazamentem, megfogtam egy újságot, kettéhajtottam, középen belehasítottam, hogy a nyaknak helyet csináljak, a beszakított szakaszt gallérként lerögzítettem, az ujját pedig japán szabás szerint csak így ni: levágtam ferdén. Itt pedig behúztam a gumit, egyenesen lefelé, olyan volt, mint egy zsák, ott meg kivágtam, és kész volt a ruha. A papírmodellt aztán megmutattam az asszonynak azzal, hogy ha tetszik, egyet megvarrok, és ha megfelel az elképzeléseinek, akkor jöhet a többi. Így is történt, és amikor magára öltötte az első ruhát, azt mondta:
– Ocsen udobnie! Milyen kényelmes! És könnyű benne lenni!
Hát, zsákban valóban könnyű mozogni, gondoltam. Ugyanúgy, mint magamnak, szalagból egy virágot is formáztam, és rátettem, egy befűzött szalaggal pedig lehetővé tettem, hogy úgy kösse meg a ruhát, ahogyan akarja. Nagyon tetszett neki, és rögtön rendelte a következőket, szoknyát, blúzt...
– Hozom a barátnőimet is – mondta.
Soha nem felejtem ezt a pillanatot, amikor a véletlen, a szerencse jóvoltából szabó lettem a hatalmas Szovjetunió fővárosában. Olga Ivanovnának hívták a generális feleségét. Bevallom őszintén, hogy lebegtem a dicsőségérzetben, s egy nagyot füllentettem is, hogy én Bukarestben a Casa Modei-ben (Divatszalonban) is tanultam varrni. Na, csak ennyi kellett! Ezentúl annyi volt a munkám, hogy folyamatosan dolgozhattam, szoknyákat, blúzokat varrtam, azokba gumit fűztem, és lebbentyűkkel díszítettem őket, ujjal nem kellett bajlódnom, mert csak nyári ruhákat kértek. (...) Így lettem én sikeres, „nagy varrónő”, sőt, „divattervező” Moszkvában, miközben a kórházban is dolgoztam. Sőt, ottlétem vége felé szórakozást is megengedhettem magamnak. Egyszer azt mondta a sógornőm:
– Elvira, te túlzottan sokat gyászolsz!
– Tereza! Mégis a férjem volt szegény Jura, ha rövidre is sikeredett a házasságunk.
– Ezután elkezdünk színházakba járni, ki az életbe – mondta Tereza. – Azt javasolom neked, hogy amikor ráérsz, menj ki a Lomonoszov-egyetem előtti térre. A nagy parkban minden délután muzsikál a rezesbanda. Te úgy szeretsz és tudsz is énekelni. Ott van Iván, egy barátom, ő a zenekar vezetője, majd figyelmébe ajánllak. Keveredj ki az életbe, ne ülj feketében egyfolytában.
És rövidesen el is vitt sógornőm a parkba, ahol valóban szépen muzsikált a fúvószenekar, kazacsok meg ilyesmi szólt. Intett sógornőm Ivánnak, hogy jöjjön le egy pillanatra, és bemutatott:
– Nézd, Iván! Ő Elvira, az én sógornőm, aki nagyon szépen énekel, ha kell, több nyelven.
Hát színpadra kerültem nemsokára, és azután hetente kétszeri fellépésre meg is hívtak. Amikor épp nem varrtam otthon, vagy nem kellett bemennem a kórházba, ez volt a szórakozásom. De Tereza nemsokára elcipelt a színházba is, és máig sem bánom, mert az orosz színházművészet, a balett világszínvonalon állt és áll ma is. Lassan az életerő kezdett kitörni belőlem, és azt is mondhatnám, hogy nehéz szívvel jöttem haza Moszkvából, mert sikerélményeim egyre gyarapodtak.
1961-ben, valamilyen ünnepség alkalmával meghívtak a Derzsinszkij nagy dísztermébe. Ma is ereklyeként őrzöm a ruhát, melyben énekeltem, először oroszul, azután magyarul, majd románul a Marina, Marina című, akkor nagyon népszerű dalt. És amikor befejeztem, a közönség soraiból sietve előjött egy férfi, csokor virággal a kezében. Felszaladt a színpadra és bemutatkozott. Jurij Gagarin volt, a világ első űrhajósa, a Szovjetunió és a világ korabeli hőse. Én majdnem elájultam! Karon fogott, és azt mondta nekem:
– Elvira Valentinovna! Kák krászivo vüj pájotye! (Elvira Valentinovna, maga gyönyörűen énekel!)
– Tisztelt első ember, aki megjárta a világűrt! Ön biztosan szerencsét fog nekem hozni – válaszoltam.
Megfogta a kezem, kezet csókolt, és azt mondta:
– Zselájuvám számje dobrovo! (Kívánom önnek a legjobbakat!)
– Hát akkor az lesz az én kívánságom, hogy én is megláthassam az egész világot.
– Dáj Bog zdárovje (Adjon az Isten egészséget...) – szólta el magát Gagarin, mire a közönség soraiból derűs mozgolódás hallatszott. Az idő tájt ugyanis az Istenre nem volt szabad hivatkozni.
Gagarin megpuszilt, és leszálltunk a színpadról. Azóta a világot hosszában és széltében valóban bejártam, és úgy érzem, ez Gagarin jókívánságának is köszönhető. Életre szóló élmény volt ez a pillanat, mert egy ilyen világhírű és bátor ember gratulá­ciójára én, a balszerencsés félárva cselédlány, majd munkásnő, idejekorán özvegy­asszony, addig álmomban sem számítottam. Ehhez az „élményfürdőhöz” még csak annyit fűznék hozzá: Tereza sógornőm és Gagarin személyesen ismerték egymást.
 

(folytatjuk)