Egy szempillantás múlva már partot is ért a sajka, és egy tetőtől talpig vörös páncélba öltözött vitéz ugrott ki belőle. Morraha elébe sietett, és szíves szóval köszöntötte:
– Isten hozott országunkban, vitéz! Mi járatban vagy errefelé?
– Téged kereslek, királyfi! – felelte a jövevény.
– Mit kívánsz tőlem?– tudakolta Morraha.
– Meg akarok mérkőzni veled. Csakhogy nem karddal ám, hanem kockajátékban. Meglátjuk, melyikünknek kedvez a szerencse. No, kiállsz velem?
Morrahának még volt valamelyes ráérő ideje, hát így felelt:
– Miért ne! És mi legyen a tét?
– Amelyikünk veszít – válaszolta a vitéz –, az teljesíti a másiknak egy kívánságát.
Mindjárt elő is húzta tarsolyából a kockákat, lekuporodtak a parti fövenyen, és kezdődött a játék. Hol az egyik nyert, hol a másik, de végül is Morraha győzött.
– Vesztettem – ismerte be a páncélos. – Most hát rajtad a sor: kívánj valamit.
– Azt kívánom – felelte a fiú –, hogy ezen az irdatlan nagy mezőségen, ameddig a szem ellát, mindenütt juhnyájak legelésszenek. Hadd jusson jószág az embereknek.
– No, ennél mi sem könnyebb! – felelte a vitéz.
Elbúcsúztak, a királyfi elindult hazafelé, a vitéz pedig beszállt a sajkájába, és nekivágott a tengernek.
Másnap reggel Morraha megint korán kelt. Hát amint a tengerpart felé lépdel, mit lát? Ezer meg ezer juhnyáj legelészik azon az irdatlan nagy mezőségen. A tengerparton pedig ott áll a vörös páncélos vitéz.
– Jó reggelt, királyfi! – kiáltotta már messziről. – Kiállsz velem még egy játszmára?
– Miért ne! – felelte Morraha. – És mi legyen a tét?
– Azt kívánom, hogy azon a rengeteg rétségen amott, mindenütt marhacsordák legelésszenek.
– Meglesz – felelte a vitéz.
Másnap reggelre ezer meg ezer marhacsorda legelészett azon a rengeteg rétségen.
– Játsszunk újra? – kérdezte harmadszor is a páncélos vitéz.
– Miért ne? – felelte Morraha. – S a tét ugyanaz, mint tegnap.
Lekuporodtak a fövenyen, perdült, gurult a kocka, megint Morraha nyert.
– Hát most mit kívánsz? – tudakolta az idegen.
– Azt kívánom, hogy holnapra csillogó-villogó, fényes-tágas palota álljon itt a parton, s annak a legszebbik szobájában a világ legszebb királykisasszonya várakozzék reám.
– Meglesz – felelte a vitéz.
Másnap Morraha még a szokottnál is korábban kelt, és lesietett a tengerpartra. Hát csakugyan: ott állt a csillogó-villogó, fényes-tágas palota. Morraha benyitott a kapuján, végigszaladt kilencvenkilenc szobán, és a századikban, a legszebbikben ott várt reá a világ legszebb királykisasszonya: a francia király leánya. Morraha daliás ifjú volt, nyájas beszédű, tanult és eszes, így hát a királyleány örömest ráállt, hogy a felesége legyen. Még aznap megtartották az esküvőt. Amikor aztán estefelé elvonult a násznép, és Morraha meg a felesége magára maradt a századik szobában, ezt kérdezte az asszony:
– Mondd csak, Morraha, miféle varázslattal hoztál ide engem?
Morraha sorra-rendre elmondott mindent a feleségének.