Komoly ellenféllel kell megbirkóznunk holnap, az önkormányzati választások napján: a bennünk lévő közönyt kellene legyőznünk. Legegyszerűbb, persze, legyinteni egyet, hangoztatni, én nem politizálok, nincs kedvemre való jelölt, elegem van abból, hogy mindenki csalódást okoz.
Ez a könnyebb, kényelmesebb út – a nehezebb, de értelmesebb: mégis mérlegelni, számba venni a kínálatot, és kiválasztani azt, akinek (akiknek) elképzelései legközelebb állnak hozzánk, akiről úgy gondoljuk, a legtöbbet teheti szűkebb pátriánkért, településünkért.
Nemzedékek nőttek fel, élték le életüket úgy, hogy valós választási lehetőségük soha nem volt. Emlékezzünk a Ceauşescu-idők kötelező szavazásaira, mikor még a cédulát érvényteleníteni is rettegtünk, nehogy figyeljenek a függöny mögül, akkor se tétje, se értelme nem volt voksunknak, a félelem irányított. A kilencvenes évek elejétől szavazunk, nem választunk, szinte két évtizedig az egyetlen magyar érdekképviselet jelöltjeire nyomtuk a pecsétet, majd nehézkesen, félszárnnyal az erdélyi magyarság számára is beköszöntött a demokrácia, van párt, jelölt bőven, lehet válogatni.
Sokakat elriaszt a bőség, távozásra sarkall a kétesnek vélt minőség, másokat az elmúlt hetek egymásnak feszülései késztetnek otthonmaradásra. Mindezek dacára mégis urnák elé kellene járulnunk. Meg kell mutatnunk: nem birkákként terelgethető, mindenbe beletörődő nép vagyunk, hanem olyan, amelynek számít a holnap, beleszól, kézbe veszi, irányítja azt.
Nem jó szelek fújnak mostanában Erdélyben, Székelyföldön, ismét eluralkodni látszik a magyarellenes retorika, a legvadabb szónokok elsöprésünkre, szülőföldünkről való kitakarításunkra buzdítanak. Újra és újra kitetszik ingatag helyzetünk, az, hogy mily sok mindenre lenne szükség megmaradásunk szavatolásáért. Természetesen kellenek munkahelyek, szükséges a méltányos kereset, fontos életminőségünk, napi betevőnk, egészségünk, gyermekeink oktatása – de lényeges az is, hogy magyarul tanulhassanak, egyetemi diplomát akár anyanyelvükön is szerezhessenek, s hogy megadassék itthon családot alapítani, kedvükre való jövőt építeni.
Mindehhez azonban bele kell szólnunk dolgainkba. Meg kell mutatnunk: vagyunk, nem is kevesen, tudatos döntésre képesek, akiknek fontos, számít a jövő, akik nem engedjük, hogy mások határozzanak sorsunkról. Jelzés, komoly figyelmeztetés lehet a holnapi voksolás, intés a román hatalomnak, a többségi társadalomnak. Azonban, hogy ez kellően erőteljes, súlyos legyen, le kell győznünk a bennünk lévő legnagyobb ellenséget: a közönyt.