A földből kibuggyant gyógyforrásaira épült itt minden már akkor, amikor a külön települési lét körvonalai megjelentek valamikor a 19. század végén és a 20. elején, bár magának a fürdőnek a kezdetei pár évtizeddel korábbiak. Egy időben történt mindez az osztrák—magyar monarchiabeli fürdőélet felvirágzásával, mely folyamat szintén megérne egy misét, de itt nem településtörténetet írunk. Ennek okáért itt most nem szeretnők ismételten felmondani a helység históriáját, lapunk avatott tollakból számtalanszor foglalkozott már vele, bár menet közben még szóba hozható. Ezért is indítottunk a jövő felől közelítve a régió e potenciális gyöngyszemével, amikor is egy leendő élményfürdő — uniós nevén aquapark — tervéről számoltunk be a ,,hivatalos" álmodozó, a mai polgármester szavaival. Aki olvasta a hajdani dicsőség helyett a majdanira fókuszáló múlt szerdai írásunkat (Gyógyfürdőből élményfürdő), nem tagadhatja, hogy Málnásfürdő nemcsak volt, lesz is, sőt, inkább lesz, mint volt, s hogy a kincsesládán ma kényszerűségből rongyokban kuporgó helység fukar és ennek folytán idegen mai gazdája szűkkeblűségén kifogva, székely ötletességből sarjadtan erősítheti meg gyökérzetét. De Málnásfürdő mai többszázas lakosságát, mellyel akár ezeréves falvakkal veszi fel a versenyt Háromszéken, nem köszönheti kizárólag a hajdani és majdani fő kenyéradónak — a kettő között főleg az ipar tartotta és tartja el továbbra is polgárait.
Hajnali vonat
Ugorjunk hát fejest Málnásfürdő jelenébe, s térjünk be mindjárt egy kertészetileg is szépen rendben tartott családi ház udvarára, Kopacz Ferenc autószerelőhöz. Az Olt második terasza tövébe telepített porta kinézetében is városi és üdülőkörzeti hangulatot sugall, a patak felől fenyősövény védi, hosszú virágoskert a ház előtt, a telekre, az omladékos oldalba — lásd a képet — egy rokon mutatós hétvégi faházat rittyentett. Az 57 éves Kopacz Ferencnek, minden külső díszlet ellenére, iparosdinasztia leszármazottjaként nem volt az a kimondott üdülés az élete.
— A házat szüleim építették, én örököltem, és lakom tovább. Édesapám, mikor 1957-ben, hatéves koromban ide költöztünk, a ma már nem működő téglagyárban lett egységfelelős, miután az leállott, velem ingázott a brassói Steaguba (Steagul Roşu teherautóautógyár). Hatéves voltam, aztán ide jártam iskolába, és Málnásra, a szakiskolát pedig Brassóban végeztem.
Kopacz Ferenc nem Málnásfürdőn állt munkába, de a településről mint munkaadóról beszél:
— Gyermekkoromban, az ötvenes-hatvanas években itt a vendéglátásból éltek sokan, amíg a villák működtek, ők adták a személyzetet. Mások a borvíztöltödében és a vasútnál találtak munkát, több kőbánya is fungált a környéken. Amelyikbe utóbb én is kerültem, s mely jelenleg áll, száznyolcvan személy dolgozott, a másikban hetven, a harmadikban ötven... Fokozatosan épültek le a kilencvenes években, a száznyolcvanból lett százötven, majd még kevesebb, most be van csukva. A vasútnak volt bedolgozó vállalata, ICB-bányának hívták. Sorrendben egymás mellett, ahogy sorakoznak: az első az ún. Botos bánya, nem tudom, ki vette meg, de beindult az idén, jön az ICB-bánya, majd a harmadik, azt megvette a Lafarge francia cég, az olthévízi cementgyár tulajdonosa. A negyedik az ún. ploieşti-i bánya, amit egy német vett meg, és működteti is. Én most a bükszádiban, az ötödikben dolgozom, azt a Strabak osztrák cég vásárolta meg, mely a Bukarest—Konstanca autópályát is építi. Komoly vállalat, látszik, nyugati kéz van benne. Vagyunk vagy ötvenen, a kommunizmusban négyszáznyolcvanan is dolgoztak itt. Nagybacontól Bodokig sokan ingáztak ide. Azért mondom, amolyan munkahelyadó központ volt a környék. Rengetegen ingáztak ide. Ami pedig a jövőt illeti: amíg az autók mennek, és utat kell építeni, addig a kőnek mindig lesz piaca. Az útépítéshez szükséges minden típusú zúzott követ gyártanak, a négy milliméteres átmérőjűtől vagy még kisebbtől fel a dió- vagy még nagyobb nagyságúig, melyet már a vasúti talpfák alá szántak.
A brassói ingázásra terelődik a beszélgetés, a pályakezdés éveire. Brassó ötven kilométernél is messzebb van: — Málnásfürdőről a férfiak hatvan százaléka oda ingázott — mondja. Utánanéztem Erdély statisztikájában: a településnek 1956-ban 331, 1966-ban 395, 1977-ben 427 lakosa volt. — Én 1966-ban azért választottam Brassót, mert ott jártam szakiskolába. Oda meg úgy kerültem, hogy bár édesanyám azt szerette volna, ha középiskolát végzek, az nem jött össze. Nekem az autó tetszett, álmom az autó volt. Na, meg is kaptam — nyakig! — neveti el magát. — Nos, odaadtak, hatalmas nagy iskola, csak szakiskolások ezerötszázan voltunk, sokféle mesterséggel, én autószerelést tanultam. Magyarok nem voltunk kevesen, rajtunk kívül sokan Csík vidékéről, de még Kolozs és Szilágy megyeiek is jöttek. Úgy össze voltunk vegyítve. Bentlakásban laktunk, persze. Ingázni a munkába állással kezdtem 1969. június 11-én. Onnan vittek el katonának, s leszerelés után csak ott folytattam. Hajnali négy óra tízkor vagy húszkor ültünk fel a vonatra, és este fél hétre, hétre értünk haza. A Steagu hatalmas üzem volt, huszonkétezren dolgoztunk benne, de ott volt a traktorgyár, ott a golyóscsapágy- s még jó pár óriásüzem. Csak úgy özönlöttek a munkások mindenfelől.
Ismerkedni az állomáson — Nem volt, mivel jönni, órákat töltöttünk az állomáson. A feleségemet ott ismertem meg. A mi vonatunk jött fölfelé, az övék Földvár felé, de egy időben indult. Az egyik vonat állott a négyes, a másik az ötös vágányon. Messziről hoztam, ő hidvégi. Szecselében végezte a szakiskolát, ott dolgozott az Electropreciziában. — Egészen nyolcvanig együtt ingáztunk, míg meg nem született az első kislányunk. Azért kellett hazatérni, hogy legyen szabad időnk, amit a gyerekre fordíthassunk — idézi a feleség a régi ,,szép" időket, mikor végül szülési szabadságra, majd gyermeknevelésire itthon maradhatott. — Még egy évet jártam Szecselébe, aztán hazajöttem a borvíztöltödébe és a kőbányába, pár éve vagyok csak háziasszony.
— Én csak tizenhat évet ingáztam Brassóba, de van ismerős, aki huszonöt évet. Szabad idő valóban nem volt, időnként még vasárnap is munkába kellett menni. Ha azt mondta a főnök, holnap találkozunk itt, nem lehetett ellentmondani. Igaz, a tévében amúgy sem lett volna, mit nézni. Păunescu, akit Ceauşescu is megunt volt, és elmebetegként becsukatott, és a Cenaclu Flacăra (,,irodalmi" kör) a Megéneklünk, Romániával nem érdekelt minket. Munkatársak? Ott román, szász, cigány mindenféle volt. A nagyjavításnál dolgoztam a Noában. Meg volt szabva, egy váltásban hány autónak kell lejönnie a szalagról. Ott, ha kabin nélkül is, de le kellett jöjjön az az alváz, a darabszámot nézték, ha utána még szerelni kellett is rajta. Soknak volt hibája, azt javítottuk ki mi. Tizenöt-huszadmagammal ültem fel hajnalban a vonatra a málnásfürdői állomáson. Jó főnökeim voltak, tudták, nem dolgozhatom a második váltásban, azért vagy az elsőbe, vagy a harmadikba osztottak be. Éjjel vagy nappal tehát. Aztán kezdtek a fizetések is kisebbek lenni, nem volt fűtés, hiányoztak az alkatrészek, egyre-másra nehézségekbe ütköztünk. Hazajöttem hát. Korábban nem csábított a bánya, mert jó munkahelyem volt odabent. A főnököm, az eladási igazgató, bákói, nagyon rendes ember, szimpatizált velünk. A nagyigazgató kézdivásárhelyi, lehet, zsidó származású, de belevaló, Bularka Adalbert. Jó vezetőim voltak, sok szász, még nem mentek volt mind ki. Sok magyar munkatárs. Na, de aztán a gyerek és egyebek miatt mégis hazajöttem. Puiu bácsi, az itteni főnök a kőbányában mind hívott haza. Jó a fizetés, kell itt a jó szaki, mondta. Egy nagybaconi kollégámmal ketten szegődtünk aztán át, együtt javítottuk a kocsikat. Neki könnyebb volt Baconból ingázni, énnekem meg nem kellett, a bánya autójára ültem fel reggel itt, a blokk előtt, s ha lekéstem, tízpercnyire volt gyalog.
Így történt, hogy negyvenévesen helyreállt Kopacz Ferenc életében az egyensúly a munka és család között, elviselhetőbbé vált az előbbi terhe. Ezzel is magyarázható talán, hogy két lánya nevelésében a helyhez való ragaszkodásra nevelés nagyobb súllyal esik latba. Nagyobb lánya — kicseng a szülők hangsúlyából a sajnálkozás — most Nagyváradon él könyvelőként, oda ment férjhez, miután Brassóban elvégezte a közgazdaságit. A kisebbik harmadéves Marosvásárhelyen az orvosin, s mikor megkockáztatom, hogy az esetben bizony még könnyebben kirepülhet, élénken tiltakoznak. — Akkor minket ki fog gyógyítani? A kínaiak!? Valóban, óriási szükség van a magyar orvosra a Székelyföldön! Hátha a mostani évfolyamokra kisebb vonzerőt gyakorol majd Magyarország vagy a nagyvilág, mint a kilencvenes években végzettekre, akikből csak hírmondók maradtak Erdélyben. Értem a szülők aggodalmát, hogyne érteném, sokan vagyunk ezzel így. Emiatt is kell a Székelyföldet marasztaló földdé tennünk valahogyan mind a létfeltételek, mind a politikai közeg szempontjából, s ez még jórészt a ma aktív nemzedékek felelőssége, nem ok nélkül örvendtem meg hát a például fürdőorvosoknak is egzisztenciát teremtő élményfürdő tervének. Nosztalgiánál több tehát az is, ami megszólal a szülői emlékezésben a hajdani fürdőéletről. — Zömében nőket foglalkoztatott a fürdő a konyhán, az étkezdékben, a villákban. Kezelőbázis működött, most össze van dőlve. Kádas fürdőkben kezeltek különféle betegségeket. Fürdőorvos írta fel, naponta hány kezelésre van szükség, milyen hőmérsékletű vízben. De férfiaknak is akadt munka, lakatosoknak karbantartói vagy a kazánnál fűtői. Meleg fürdő is volt ugyanis a hideg mellett. Vagy Mikóújfalu felől ott állt a szanatórium, elöl a kantin, melynek csak az alja maradt meg. Az a szép sétány felfelé! Az mindennap felseperve. Szólott a zene, az oszlopokon hangszóró. A sárgaságból kigyógyultak kaptak ott utókezelést. Ásványvizeink jó része gyógyvíz, a forrásokhoz ki volt függesztve, melyik víz mire jó. Azóta a táblákat is ellopták. Sokan jöttek Erdélyből, sokan a hegyen túlról, nem számított, ki milyen nyelven beszél. Majd elfajult aztán, de akkor nem létezett ilyen gond. A megye mindig helyezett ki nagy tudású fürdőorvosokat — kanyarodunk vissza ismét az egészségügyhöz —, mások üdülni jöttek messziről, de diagnosztizáltak is, kezelést írtak fel. Ezt a vizet így használja, azt amúgy, fürdésből hányat vegyen. Autóval nem szabadott behajtani, tisztaság, pedáns rend mindenütt... Szép volt!...
