Bennem mégis az első csízcsapat megérkezése a Gábor Áron térre ébresztett téli ünnepi érzést. A kedves kis zöldessárgás, fekete sapkás madarak hívó hangjukkal jeleztek egymásnak, és mikor egyikük tovaszállt egy másik fára, a többi nyomban követte. Fáról fára a központi park felé távolodtak.

A zenepavilon tetején három sárga hasú széncinege kutatott rovarok után. Tavasszal szintén láttam három cinkét ugyanott, lehet, hogy épp ezek voltak. Akkor leültem a közeli padra, és figyeltem. A kedves kis madarak folyton mozgásban vannak, minden kis résbe betekintenek, képesek a vé­kony ágszéleken hanyatt csüngeni némi táplálék reményében. Ilyenkor úgy néznek ki, mint színes kará­csonyfadíszek. Egyik cinege a közeli padra szállt. Elcsodálkoztam, hogy milyen aprólékosan átvizsgálja azt. A háttámaszról ráugrott az ülődeszkára, végigjárta, és folyamatosan csipegetett valamit. Mikor végigjárt már minden négyzetcentimétert, leugrott a földre, és a pad alatt keresgélt tovább. Hirtelen rugaszkodott egyet, és lehetetlen pozícióban a pad ülőrészének aljára kapaszkodott, egyensúlyát szárnya mozgatásával tartotta, de így is csak pár másodpercig volt képes maradni, ekkor is csipdesett valamit. Visszaszállt a földre, onnan kis idő után újból a pad háttámlájára, fejét felemelte katonásan, és egy rövidet csettentett, gondolom, jelezte: ez a pad rovartalanítva! Úgy döntöttem, megvárom, merre repül el a cinege, bár már eléggé átfáztam. Az órámat nem néztem meg, hogy vajon mennyit vett fel a munkálat, amikor felfedezte a pad beton tartórészén a furatot. Mint a villám repült oda, belebújt, ide-oda járkált benne, a fejét forgatta, kereste a táplálékot. Közben teljesen átfáztam, felálltam, és elindultam hazafelé, mert a padnak két tartórésze volt, amin szintén egy nagy lyuk ékeskedett, és a legnagyobb valószínűséggel azt is felfedezi majd.

Titokban várom, hogy mire a város teljesen díszbe borul, arra megérkeznek a süvöltők, a csonttollúak is.