Ez, nyugodtan kijelenthetjük, nem volt véletlen, a januárban kezdődő tömegtüntetések előre jelezték! Ha az akkor, a hidegben üvöltözött elképzelések mindegyike nem is vált be (Băsescu elnök változatlanul a helyén van), de a kormány megbukott, és a helyhatósági választások jelezték: a választók nagy tömegei szavazva büntették a korrupciós ügyek hálóiba gabalyodó Demokrata Liberális Pártot, amely összesítésben második ugyan a baloldali koalíció mögött, de egy paraszthajszállal előzi meg a választásokon bizonyító néppártot. A vezér, Dan Diaconescu, a nép barátja boldog lehet, felkerült a táblára, az OTV-ben zajló, ortodoxnak éppen nem nevezhető választási kampány (s ez sokat elárul a bonyolult lelkületűnek éppen nem nevezhető román szavazóról is!) nem volt teljesen hatástalan.
A Ponta–Antonescu szövetség tehát tarolt, s országosan a hatvanszázalékos győzelem is bizonyítja, Buka­restben és a nagyobb városokban, a megyékben gyakorlatilag nem voltak számba vehető ellenfeleik. Ez persze a felelősség terhét is növeli, hiszen a végletesen megkeseredett, a napi gondokkal küszködő, megbízhatóan elszegényedő román választók nem bírnának elviselni még egy csalódást, s ha a szociáldemokrata–liberális–konzervatív szövetség polgármesterei és tanácselnökei, egyetlen szóval hatalomhoz jutó hívei, a sors kifogyhatatlan kegyelméből vagy szeszélyéből, nem váltják be a hozzájuk fűzött reményeket, ha az egyik, „kéz kezet mos” elvén alapuló, végletesen korrupt szövetséget felváltja egy másik, ha egy levitézlett párt gazdagodó és elvtelen, Istent sem, embert sem ismerő klientúráját felváltja egy másik (márpedig ismerjük például a szociáldemokraták újra hatalomhoz jutó, ugrásra készen várakozó, mohó és gátlástalan vörös báróit) – akkor ott vagyunk, ahol a part szakad.
De mindez egyelőre a bizonytalan jövő, ne jósoljunk, a választások másnapján még ne. Úgyis nagyon hamar eldől, hogy mi változik a román helyhatósági politikában.