Lejártak a választások, megszületett az eredmény, és minden párt (leszámítva talán a demokrata-liberálisokat) rendkívül elégedett. Nincs ez másképp a magyar politikai erők körében sem, győzött mindenki: leginkább az RMDSZ, de büszke eredményeire az Erdélyi Nagyar Néppárt, s próbál jó arcot vágni a szavazók akaratához a Magyar Polgári Párt is.
Pedig tulajdonképpen örömre, diadalra nincs sok okuk, szórványban, úgynevezett interetnikus környezetben jelentős teret veszített az erdélyi magyarság, elkezdődött Szatmár „marosvásárhelyizálódása”, s félő, a város- és megyevezetés beindult elrománosodását ott sem lehet már visszafordítani. De lássuk, ki miben hibázott? Melyik párt, mennyire felelős?
Polgári ballépések
Az MPP négy évvel ezelőtt – igaz, többszöri próbálkozás után, de közvetlenül a választások előtt – jött létre, s alig három hónapos pártként sikerült elég jelentős eredményt felmutatnia. Akkor azonban „rendszerváltó” hangulat uralkodott az erdélyi magyarság körében, főleg Székelyföldön. Mögöttünk volt a 2007-es népszavazás, amikor az RMDSZ-szel szembementek a székelyföldi megyék, és jelentős többségben Traian Băsescu felfüggesztése ellen szavaztak. Ugyanaz év őszén Tőkés László is az itteni voksok segítségével nyert függetlenként európai parlamenti képviselői mandátumot. Volt precedens, és volt sikerélmény, meg lehetett lovagolni az RMDSZ kevés eredményt hozó, örökös kompromisszumokra kész politikáját.
Látványosan sikerült a polgáriaknak meghódítaniuk több székelyföldi várost, községet, jó néhány polgármestert állítottak, és volt, ahol a helyi tanácsban is többséget szereztek (lásd Sepsiszentgyörgy vagy Kézdivásárhely példáját). Az elnyert hatalommal azonban nem tudtak élni. Kudarcukról gondoskodott a pénzeket osztó RMDSZ-es megyevezetés is, akadt olyan elöljárójuk, aki a korrupció gyanújába keveredett, de talán még ezeknél is többet rombolt megítélésükön, hogy kiéleződött az alakulaton belüli harc. Szász Jenő pártelnök nem volt hajlandó osztozni a hatalmon, és két év alatt mindenkit kiszorított, aki szembe mert vele szállni, így sorra eltűntek azok a közismert véleményformálók, akik korábban már a Reform Tömörülés színeiben elkezdték az ellenzéki politizálást. Maradtak a másodvonalbeliek, akik mindenben szót fogadtak a „nagyfőnöknek”, ám akik helyi szinten hétről hétre, hónapról hónapra játszották el a párt hitelét, így koptak a százalékok. Voltak demagóg megnyilvánulásaik, voltak jó szándékú, de végig nem vitt, hamvukba halt kezdeményezések, és bizony gyakorta követtek el hibákat. Ilyen volt például Tőkés László megtagadása második kongresszusukon (ilyen nyílt elítélő állásfoglalást még az RMDSZ-szel szemben sem fogadtak el), ezt a vétséget utóbb semmilyen bocsánatkérés nem tudta érvényteleníteni. Tulajdonképpen az új pártot, az EMNP-t az MPP-ből kiszorítottak, a Szász Jenővel nyíltan konfrontálódók hozták létre, s ez a sérelem elegendő volt, hogy most, a választások előtt már ne tudják összefoldozni mindazt, amit korábban személyes okok miatt szétszaggattak.
Mire eljött a jelöltállítás, az MPP azzal szembesült: elfogytak emberei, s akik maradtak, nem voltak sem elég hitelesek, sem elég meggyőzőek. Pénz és ötletek hiányában csak halovány kampányra futotta (kilógott a sorból a Nyirő-temetés, de szavazatokban mérhető hatása kétséges), néhány plakát, pár sajtónyilatkozat, egy-két fórum, ahol még saját jelöltjeik sem jelentek meg mind. Meglett az eredmény, olyan mértékben veszítettek teret (Sepsiszentgyörgyön a korábbi kilenc önkormányzati képviselő helyett egyetlenegy lesz, a megyei tanácsban szintén kilenc polgári tag helyett csak három marad), hogy ma már csupán távoli, édes emlék a 2008-as siker.
Néppárti melléfogások
Várakozáson alul alakított az Erdélyi Magyar Néppárt is. Lehet utólag szépíteni, hogy alig hat hónapja jegyezték be (négy évvel ezelőtt az MPP három hónaposan sokkal jobb eredményt mutatott fel), s azzal is dicsekedhetnek, hogy a második legerősebb romániai magyar politikai erővé váltak – az itt-ott bejutott egy-két önkormányzati képviselőjük labdába sem rúghat majd, jelentős eredményeket nem remélhetnek tőlük. Az EMNP létrehozatalának létjogosultságát sokan megkérdőjelezték, s bizony, ezt az eredmények is tükrözik.
Ám még nagyobb gondot jelentett, hogy nem voltak embereik. Többnyire ismeretlen, jó szándékú fiatalok álltak össze, és melléjük csapódott néhány idősebb, tapasztaltabb személyiség (esetükben is kérdés, több voksot hoztak-e, vagy vittek). Sok helyen máshonnan kiszorult, sértett polgárok kerültek a listára. Ehhez társult egy elhibázott kampány, amely központilag kitalált, sokszor félresikerült ötletekre épült (lásd EMNP-s óvszer, RMDSZ-t lejárató szórólapok), amely során éppen a jelöltekről tudhattunk meg a legkevesebbet.
A voksolás küszöbén bizony sokan álltak tanácstalanul: miként szavazzanak, amikor azt sem tudják, kik szerepelnek a listán? Háromszéken nem annyira, de másutt erőteljes negatív kampány folyt, s ennek lecsapódása itt sem volt pozitív, no meg kételyeket ébresztett az a tudathasadásos állapot is, hogy a jobboldal képviselőiként éppen a „másik” jobboldalon, az MPP-n verik a port (ez fordított irányban is ugyanígy működött). Nem tudták lemosni magukról a megosztó párt jelzőjét, több hónapos próbálkozás után sem sikerült kompromisszumot kötniük döntő fontosságú helyeken, noha ez nem feltétlenül az ő hibájuk, így már szinte nevetséges volt, amikor a sepsiszentgyörgyi összefogásról beszéltek, azaz megkötötték ott a megállapodást, ahol ennek tulajdonképpen nem is volt jelentősége.
Az EMNP és az MPP kölcsönösen gyengítette egymást a kampány során, s ez tükröződik az eredményekben is. Ha létrehozták volna az oly sokat emlegetett jobboldali alternatívát, nem egyszerűen összeadódtak volna megszerzett voksaik, százalékokkal lenne jobb eredmény. Nem sikerült valóra váltaniuk az induláskor tett nagy ígéretüket, miszerint a politikától távol maradókat, a húsz év során lemorzsolódott 400–600 ezer magyart hívják urnákhoz. Az EMNP-re 40 ezren voksoltak, ha ezek mind olyanok, akik egyébként nem mentek volna el szavazni, a szám akkor is legfeljebb tizede az ígértnek.
RMDSZ-es siker és kudarc
S lássuk a nagy győztest, az RMDSZ-t. „Megnyertük a választásokat” – jelentette be hétfőn Kelemen Hunor, s sorolta: 19-cel több polgármesterük van, és sikerült növelniük az önkormányzati képviselőik számát is, mindezt annak dacára érték el, hogy két versenypárttal kellett megmérkőzniük.
S valóban, az RMDSZ-nek sikerült legyőznie magyar vetélytársait, „visszafoglalták” Barótot, Kézdivásárhelyt, de nem tudtak eredményesen megküzdeni a román ellenfelekkel, s nemcsak Marosvásárhelyt nem tudták visszaszerezni, de immár román polgármestere lesz Szatmárnémetinek, román elnöke Szatmár megyének. Hiába sorjázza Kelemen Hunor, hogy mennyivel kaptak több szavazatot, ha ez nem volt elegendő. Próbálják a felelősséget a konkurens magyar alakulatokra hárítani, állítják, az általuk lefölözött voksokkal eredményesek lehettek volna az RMDSZ-es jelöltek. Csakhogy a jelöltállítást megelőző tárgyalások során az RMDSZ-es arrogancia nem hagyott helyet a megállapodásnak ott sem, ahol erre égető szükség lett volna. Jól emlékszünk a marosvásárhelyi huzavonára, ahol mindent megtettek, hogy megakadályozzák a közös jelöltállítást.
A szövetség az elmúlt négy évben Székelyföldre összpontosított, vissza kívánta hódítani az itt elveszett voksokat, és kormányzati pozíciójuknak is köszönhetően jelentős összegeket irányítottak tájainkra. Majd minden településen elkészült bár egy ravatalozó, iskolavécé, s dupla áron ki tudja, meddig használható útszakasz. Nagyot kellett hibáznia annak a polgármesternek, aki nem nyerte el most újból a nép bizalmát. Ugyanakkor megújították, fiatalították az itteni szervezeteket (Háromszéken teljesen kicserélődött a megyei és a városi szervezetek vezetősége), imázsváltással igyekeztek eltakarni a korábbi hiteltelen politizálást. A székelyföldi régió, az autonómia ügyében fikarcnyi előrelépés ugyan nem történt, de a jelképek használata, a székely öntudatépítés fejlődött, voltak jól festő buborékok is (lásd pereskedés a népszavazás miatt) – ezek elfödték a valóságot. Minden bizonnyal a Partiumba, Közép-Erdélybe is irányítottak pénzeket, ott is voltak változások, ám az elmúlt hónapokban feléledt magyarellenesség éppen a szórványban élő magyarságot tette sérülékenyebbé – s erre nem készült fel a szövetség, nem volt forgatókönyvük a hatalomból kikerülés esetére, de a nacionalista indulatok megfékezésére sem.
Nehéz tehát megérteni az RMDSZ vezetőinek győzelmi mámorát, amikor egyre nyilvánvalóbbá válik: az erdélyi magyarság lassan visszaszorul Székelyföldre, más régiókban egyre inkább teret veszít, erőtlenné válik. És ezért bizony a huszonkét éve önmagát egyetlen hiteles magyar képviseletnek nevező RMDSZ nagymértékben okolható.
A többpártrendszer göröngyös útja
Viták zajlanak arról, hogy ártott vagy használt a versenyhelyzet, mozgósította vagy elriasztotta az erdélyi magyarokat, épített vagy rombolt a pluralizmus? Egyértelmű következtetést nem lehet levonni. Székelyföldön például verseny volt, mégis többen elmentek szavazni, mint négy éve, Temes megyében volt a legalacsonyabb részvétel, de ott csak az RMDSZ indult. Bizonyára csappant a szavazási kedv ott, ahol éles, mocskolódó kampány zajlott, ugyanakkor voltak olyanok is, akiket éppen a román támadások vettek rá a véleménynyilvánításra. A kép tehát rendkívül összetett.
Huszonkét éves demokráciánk során második alkalommal került alternatíva az önkormányzati választásokon, a romániai magyarság éppen csak kóstolgatja a többpártrendszert, s egyelőre bizony sovány, nem éppen legjobb ízű falatok jutnak. Van egy egyeduralomhoz szokott, annak visszaállítását vágyó nagy párt, amely sok hibát halmozott fel az évek során, s amely tett kísérleteket a megújulásra, de érdemben nem járt sikerrel, nyíltan vagy a háttérből ugyanazok irányítják, akik belesodorták a rossz kompromisszumokkal terhes, sokszor egyéni és nem közösségi érdekeket követő, a valós célok felé alig araszolgató politizálásba.
Van két, magát jobboldaliként meghatározó párt, ezek egyelőre önmaguk létjogosultságának bizonyítására törekednek, és sokkal elfoglaltabbak a másik legyúrásával, mint valós vetélytársukkal, az RMDSZ-szel. Majdnem egyforma eredményt értek el, így egyik sem remélheti a másik feloszlását, egyetlen esélyük a megmaradásra, ha kompromisszumot kötnek, lecserélik diktatórikus hajlamú vezetőiket, egyesülnek, és kialakítják az oly sokszor emlegetett jobboldali alternatívát. A mostani kétes siker talán elegendő a személyes sérelmeken való felülkerekedésre, ha nem ezt teszik, ha továbbra is elsősorban egymással csatáznak, lassan eltűnnek majd a süllyesztőben.
Nagy kár lenne, mert ma már nyilvánvaló: egészséges társadalomnak demokráciára, szabad választásokra van szüksége. A magyar közösségnek ki kell alakítania a politikai berendezkedés azon módját, amely lehetővé teszi a belső alternatívát és a kifelé mutatott egységet. Választani enged, és megmaradásunkat szavatolja.
Legnagyobb traumája azonban az idei választásoknak mégiscsak az, hogy kisebb-nagyobb koncok osztogatása közben tovaillant – még szlogenek szintjén is –, sőt, a közakaratból is kimosódni látszik a legtávosabb közös követelés: a minél teljesebb körű önrendelkezés, az autonómia igénye. S ez bizony az RMDSZ vétke, igen nagy vétke.
(Lapunk az írást vitaindítónak szánja, hozzászólásaikat, kommentárjaikat várjuk a szerkesztőség e-mail címére.)
