Kondor Ágota igazgatónő és a karvezető szép programmal köszöntötte a résztvevőket, emlékbeszédet Zayzon Samu nyugalmazott csíkszeredai iskolaigazgató mondott a vártemplom melletti kopjafasornál, ebből szemelgetünk.

„ (...) Mi a ’62-esek kopjafájánál állunk. Számunkra itt van térerő. Sem a Cosmote, sem az Orange, sem a Vodafon nem tudja közvetíteni azokat a jeleket, amelyeket mi itt regisztrálni tudunk. A mikós lélek finom rezdüléseit csakis a Mikó-fon tudja továbbítani. S csak az tudja igazán tisztán érzékelni, akár fél évszázad messzeségéből, akinek az adó-vevő készülékét a Székely Mikó Kollégiumban rakták össze.
Ez az intézmény adta ennek a készüléknek a vázát. Olyan szellemi-lelki-erkölcsi alapot, amelyre építeni lehet, amely döntő módon megszabta gondolkodásmódunkat, értékrendünket, viszonyulásunkat embertársainkhoz és a világhoz. (...)
Ennek a szellemi katedrálisnak a tartóvázát a kollégium nevelési alapelvei adják. A mesterek – az egymást követő tanárnemzedékek – faragják ki az építőköveket, hogy megfelelő helyre lehessen azokat beilleszteni. A mi időnkben rossz időjárási viszonyok közepette is folyt az építkezés. Építőmestereink a kitartás, a munkaszeretet, a becsület, a felelősségérzet példaképei voltak. Hálával és tisztelettel gondolunk Rácz Lajos tanár úr precizitására, rendíthetetlen következetességére, Antal Miklós tanár úr mosolyogva kiosztott agytornáztató feladataira, Fekete Gá­bor osztályfőnök igényesen megszervezett tornaóráira, igényes értékelő munkájára, Berde Zoltán erőfeszítéseire az irodalmi műelemzés és anyanyelvápolás érdekében, Kulcsár Gabriella közvetlenséggel ötvözött igényességére, az 1848–49-es forradalom és szabadságharc eszméinek irodalmi művek révén való lélekemelő tolmácsolására, Tiboldi tanár úr szelídségére, Salamon Sándor tanár úrnak a francia irodalom gyöngyszemeit közvetítő és tanulságos előadásaira, Albert Ernő igazgató úr veretes beszédeire.
Az akkori tantervek beszorították mozgásterüket. A pártállam által megszabott keretek közül lehetetlen volt kitörni. Ez egyenlő lett volna az öngyilkossággal. Nemcsak maguknak, hanem nekünk is ártottak volna. Tették, amit tenni kellett. Szavak nélkül érzékeltették, hogyan viszonyulnak a történelmi eseményekhez, az adott kor fals eszmerendszeréhez. S mi megértettük, amit meg kellett érteni.
Nem verték belénk a kollektív bűntudatot, mint ahogy azt sok helyen tették. A kommunizmus perspektíváját sem rajzolták meg olyan lelkesedéssel, hogy mi a fényes jövő távlata révén az örömtől sírógörcsöt kapjunk, mint az észak-koreaiak Kim Ir Szen megpillantásától. Pedig a kicsengetési kártyánkon a fényképünk mellett román és magyar nyelven a következő szöveg díszeleg:
„Új fejlődési szakaszba lépünk, amely megnyitja népünk előtt a szocializmus teljes diadalának és a kommunizmusra való fokozatos áttérésnek fényes távlatát.”
Aki csak a Gh. Gheorghiu-Dej-i idézet alapján akarja megítélni az 50-es, 60-as évek Mikó Kollégiumának szellemiségét, nevelői légkörét, nagyot téved. Ez csak a máz! A rejtőszín! Túlélési stratégia. A környezet színezetébe besimuló béka nem száraz levél, nem avar.
Akkor több-kevesebb tudatossággal éltük meg ezt az állapotot, és simultunk be a környezet színébe, anélkül, hogy lényegében azonosultunk volna vele. S a lelkünk így maradt ép és így maradt magyar.
Mindezt elsősorban tanárainknak köszönhetjük, az ősi schola szellemiségének, hagyományainak.
Ez ad erőt reménykedni ma is, hogy a multik spekulatív és erőszakos fellépése ellenére, hogy az egyre fenyegetőbb globalokrácia nemzeti létet veszélyeztető támadásai ellenére is lesz folytatás, hogy sikerül a haladás és megmaradás egyensúlyát megteremteni.