A színpadon kezdetben csak ketten játszottunk apámmal, és pap nagybátyám szemében mindketten megbuktunk, ha irgalmasan úgy tett is, hogy elfelejtette csalódását távozásakor. Életem minden fontos szereplőjének van a tudatom mélyén valami hívó szava, amelynek hallásakor vagy olvasásakor személy áll a fogalom mögé, a férjemet visszahozza minden könyvesbolt, apámat egy mitológiai hős neve, anyámat egy töredék dallam Chopin, Cili hívó szava ez: Trianon.
Az a több sebből vérző, eszméletét hosszú ideig vissza nem nyerő, minden tekintetben sérült gyermek, akit már az új határon belül találtak meg, s akit menekülő szülei holttestei takartak, trianoni árva volt, egy a háború mindenkijüket elvesztett kiskorú áldozatai közül. Mikor a Nemzeti Árvák Egyletét megalapították, a későbbi Revíziós Liga tevékenysége még csak ígérkezett, ám azonnal hangsúlyt kapott az árvaház nagy épületének különleges társadalmi fontossága. A közvélemény nem ok nélkül állt a háború és a békekötés eltaposottjai mellé teljes segítőkészségével: amit az elkoldusodott országban még lehetséges volt, megpróbálta megadni nekik az emberségében sebzett jótékonyság. A kezdetben néma Bogdán Cecíliát viszonylag hamar sikerült azonosítani önmagával a halott szülei ruháiban talált okmányok segítségével. Zentán született, és ő is élete negyedik évében járt, mint én.
Köröttünk ott botorkáltak a háborúból szürke, öreg arccal, sérült idegrendszerrel visszatért, alig serdült fiúk, soha mosolyra nem húzódó ajkú özvegyek, semmi fizikai tevékenységre többé nem alkalmas, lábuk, karjuk vesztett, tört gerincű, székbe ágyazott megnyomorodottak, meg azok az élőhalottak, akik épp csak meghalni tértek vissza szülőhelyükre, mert a fogság úgy elgyötörte, hogy pár hónap múltán már vihették őket a sírba. Jártak körülöttük ismerősök, barátok, akiknek fiait idegen földbe temették, s keserű irigységgel nézték azokat a boldog boldogtalanokat, akik legalább helybeli temető sírkövére borulva gyászolhattak, mert gyermekük nem egy olasz vagy galíciai tömegsírban pihent. Az elesettek fényképe többnyire a hosszú ideig fel nem nyitott zongora tetején állt, a mindig friss virágcsokron a kép mellett fekete szalag jelezte az örök veszteséget. A megrablott családtagok sóváran irigyelték azokat, akik halottukat visszakapták, s a szélbe kiáltották apjuk, férjük, fiuk nevét, aki nem köztünk pihenhet. De irtózatos volt az utcakép is. Mikor minket Cilivel sétálni vitt anyám, mi még láttuk a mustárgáz áldozatait, e reszkető fejű, lövészárokból kihalászott, mindig kísérővel botorkáló férfiakat, a politikai abszurdum, ami a háborúban és utána nálunk, velünk történt, olyan szemléltető volt, mint egy nyílt törés. Az első világháború vulkánhomokját országra, városra, lakosságra szórta a történelem, s ha a gyerek csak valami szokatlanul nagy csapás megtörténtének gyanújával élt is, a felnőtt állampolgár tisztában volt azzal, hogy a világ cirkuszi kupolája trapézáról egy egész nemzetet sodort le a porondra a vihar, s a bukás nem bátorságunk hiánya volt, hanem valami szégyenletes összjáték eredménye, s akik beszéltek erről, azt is hangoztatták, a béke nem jött volna létre az idegenek politikai összjátéka nélkül. Gyűlöltem én valamennyi nem baráti nemzet fiát, a végzetes békekötés ránk hozta bánat egyszerre rögzült gyermekagyunkban az igazságszolgáltatás igényével és a jogos büntetés követelésével, ezért kezdtem meg én tervezett bosszúakciómat a nyugállományú, Debrecenben nyomorgó osztrák ezredes sértegetésével, aki életkora miatt nem is vett részt a háborúban, s épp itt telepedett le Graz helyett. Osztrák volt, tehát gyanús, nyilván, gyűlölte Petőfit, bántotta Kossuthot, dátumok és helységek nevei egyszerre kavarogtak a fejemben, Segesvár vagy Versailles nem rímelt egymásra, sem Vilmos császár és Bem apó, de egyszerre jelentkeztek. Azt sem értettem, hogy lehettünk egy percre is szövetségesek a németekkel, akik osztrákok, mikor kivégezték Aradon a tábornokokat, és ha ők ketten egy nemzet fiai, akkor hogyhogy kétfélék. Kém is azért akartam lenni, hogy hozzásegítsem szegény hazámat a jóvátétel öröméhez, olyan szépen elképzeltem, az volt a szándékom, hogy mint kém megközelítem Mihályt, a román trónörököst, csábító szépségemmel megőrjítem, és addig bolondítom, míg el nem akar venni feleségül. Ő nászajándékként visszaadja nekem, illetve nekünk Erdélyt, ahová újabban már csak útlevéllel mehettünk nagyapám Gizella húgának odaát egy pillanat alatt magyarból románná alakított szőlőjébe, ahonnan mikor a bécsi döntés pár évre ismét visszacsatolja, egyszerre három város égését látom majd, az amerikai szőnyegbombázás alatt lángol Szatmár, Várad és Debrecen. Persze, ezt még egyelőre csak a jövő sejti, én Mihály trónörökös megnyerésére készülök. Sajátságos, milyen pontosan felmérte gyerekagyam a fizikai csábítás lehetőségét, nem tudtam bizonyosan, mit vár egy koronaherceg egy kémnőtől, de valami fülledt izgalmat éreztem, és beleborzongott fejletlen testem is. Filmszínésznők pillantását gyakoroltam, egyébként minden érdekelt, ami színház, játék, alakítás. Kémnek lenni is csak szerep, ha jár némi kockázattal is. Kivihetőnek, abszolút reálisnak éreztem Mihállyal létesítendő kapcsolatomat, a kémek, sőt, a főkém Mata Hari históriája közbeszéd tárgya volt akkortájt, a cselédek a hátsó udvaron tárgyalták mosogatás után a különös hősnő vagy kalandornő élettörténetét, helytállását, kivégzését, az eredeti ötlet alighanem Ilka néni, szakácsnőnk köréből juthatott tudatomig, a cselédlányok úgy döntöttek, a táncosnő nem bűnös, hanem honleány, lám, mi minden tehető a hazáért, ha valaki ügyes, csak aztán nem szabad engedni, hogy rajtakapják.
Cili, mikor jóval később morbid játékaink révén belekapcsolódott tébolyomba, amely Mihály megszerzésére irányult, azonnal felajánlotta, velem tart, segít. Ez sértett egy kicsit, mert nemcsak gyönyörűnek, de igen eszesnek is képzeltem magam, aki mindent elintéz. Cili ki is fejtette, mire gondolt: Isten segítségére az ügyben. Ő majd elmegy Mihályhoz, ha mégsem adná minden csábítás ellenére vissza Erdélyt, megmutatja, a Bibliában az áll, tilos lopni, és akkor Mihály megtér, és bűnét bánva mindent visszaad. — És ha nem? — kérdeztem. — Akkor leszúrom egy nagy késsel — felelte Cili, és árokparti nefelejcs szemében nem mosoly ült, hanem józan elhatározás, egy jó keresztény honleány történelemfordító feladatának öntudatos felismerése.
Az ötlet, hogy én a haza megmentését ilyen általam addig nem ismert, csak gyanított női eszközzel is megoldhatom, tipikus jele volt az ország közhangulatának, amely sértett kétségbeesésében a létesíthető kiutat kereste Trianon után, a francia helynév jelszó lett, köznapi beszédünk eleme, s ha a nagyhatalmak, ha bárki, aki illetékes volt az első világháború lezárásában, értelmesen mérlegel, be kell hogy lássa, nincs itt elintézve semmi, elmetszettek egy szálat ahelyett, hogy elvarrták volna tisztességesen, ez a történelmi korszak nincs befejezve, fiatal özvegyek, anyák kisírt szeme kér halottaik elvesztésére magyarázatot, és kettészelt tulajdonú és famíliájú családok keresik a megoldást innen és túl az esztelen határok meghúzására. Még nekem is, akinek közvetlen gyászt nem jelentett Trianon, gyermekemlékeim között az álom olykor visszahozta az utcán látott rémeket, akiket úgy tartottak életben, ahogy nem vállalható, csak a megmaradt fejet és végtag nélküli törzset sétáltatták ernyővel takart, sajátságos gyerekkocsiszerű taligán. A francia helynév gyakoribb szó volt a szájunkon, mint az, hogy cukor, csokoládét nem is ismertünk, déligyümölcsöt sem, egyszer, amerikai ösztöndíjas koromban, majdnem negyven évvel apám hajdani mondata után Chicagóban bementem egy édességboltba, és megvettem egy aranypapírba csomagolt, gerezdekre bontható, alma formájú csokoládégömböt annak a valamikori édességre éhes gyereknek, aki a húszas években voltam. A kirakat előtt egy valamikori emlék aktivizálódott hirtelen. Érdekes, mondta valaha az apám, a vesztes háború után hogy eltűntek a gerezdekre bontható csokoládé aranyalmák a boltokból, amelyeket a karácsonyfára aggattak a nagyszülei. Persze lehet, hogy valahol azért őriznek belőlük, és feldíszítik velük a trianoni árvák fenyőjét.
A jelzős főnév: trianoni árva, közismert fogalom volt. Az összegyűjtött, család nélküli otthontalanokat messziről meg lehetett ismerni az egyenruhájukról, ott jártak a mi városunkban is, ahová egyesek kerültek, Cili is az volt, trianoni árva. Azzá válásának körülményeit apám sosem mondta el neki, csak amennyit mindenképpen tudnia kellett, felesleges volt Cili amúgy is sérült tudatát részletekkel terhelni. Később persze el kellett mondania: a kislányt úgy találták a déli határon, a demarkációs vonalon már innen, minálunk, halott apja-anyja testével védte meg a kétfelől rájuk záporozó golyók elől, ő fejsérüléssel és sokáig tartó memóriakieséssel élte túl a szülők pusztulását. Egyébként Cilit annak idején apám hozta a házunkba, és mikor szüleim adoptálták, felvette a Szabók ritka családnevét is, férjhez is apám karján ment a gyerekkorunktól kedvelt verestemplomban, amely talán nem is az ő felekezete szerinti imahely volt, hiszen mikor a trianoni árvákat átvevő bizottság rendszerezte a talált gyerekek adatait, beszélni még nem tudott, felekezete megállapításának kísérletekor csak a hitágazatok szimbólumát mutatták meg neki. A kereszt után nem nyúlt, nem is vetett keresztet, a református imakönyv tetején lévő kehely rajzára viszont már rátette a kezét, nyilvánvaló volt, hogy ezek szerint protestáns. Szabó Cecília sérült fejében a szétzilált emlékekből ez az epizód sajátságos véletlenből megmaradt. Apám örült, hogy a saját lánya és az adoptált együtt járhat hittani előkészítésre, hiába született Zentán, Cili nem óhitű, még igazán szerencse, mert akkor hogy oktathatná a mi lelkipásztorunk velem együtt. Amikor egyszer ez az epizód szóba került, fogadott testvérem elkomolyodott, nyugtalan, majd érzékelhetően zavart lett. Nem értettem az okát, félrehívott, és megmagyarázta. — Dódi (így hívott egész életünkben) — suttogta —, én nem azt mutattam, azaz én nem mutattam semmit, semmi vallásosat, erre kivételesen emlékszem. Azt láttam, pohár van a fedélen, és szomjas voltam, vizet szerettem volna inni. — Sohasem mondtuk el apámnak, anyámnak sem, akármi hitűnek született is Cili, a kálvinisták kátéját tanulta.
Apám, mikor megnősült, szőke lánygyereket kért a feleségétől, az barnát szült neki, s több gyereket már nem is akart, pedig apám vágyott a vidám nyüzsgésre, tizennégyen voltak ők testvérek a kőröstarcsai parókián. A Központi Trianoni Árvabizottság debreceni képviselőjeként olykor értekezletre hívták fel Pestre, ahol a központ működött, mikor azon a bizonyos örökre emlékezetes napon felutazott, nem hitte volna, hogy sok teljesületlen kívánsága közül egy most váratlanul teljesül.
