Baszakodom, tehát vagyok. Ember. Site-suta. A gyerekek az isten, az ember a valóság. Amikor ezt így mondtam, rákérdeztél, van-e olyan gyerek, aki ember. Mondtam, nincs. Csönd következett. Vártam, hogy az öregekre is kérdezz rá, majd rájöttem, nem fogsz. Ültél, bambultál, s szívtad az energiám, ami még mindig friss és üde. És én örültem.
Emlékszem, legelső utunkon már ugyanabban a vonatban utaztunk. Egy fülkével arrébb voltam, és te nem tudtál ajtót nyitni. Aztán én mégis átpofátlankodtam. Előttem ültél, két ülés közé gyömöszölted (ezt a szót még sohasem írtam le eddig) a fejed, s bámultál. Bámultalak. Néztük a semmit. Mikor leszálltál (igen, mindig te mész el hamarabb), azt hiszem, szerelmes voltam. De a vonat két nagy karrá változott, és ülésestül húzott kimondhatatlan gyorsasággal valami fekete lyuk felé. Elmúltál. Aztán itthon, kávé s kifli mellett jutott eszembe megint, s ha kétszer eszembe jut, akkor le kell írni.
Amíg a szerepek nem voltak felcserélve, amíg enyém volt az egoista, nimfomán attitűd, s tiéd a halk és alázatos, egyszer megöleltél. Akkor, abban a pillanatban szerettél (a legjobban). Én sírni nem mertem, mert mindenkit ismertünk, az egész Keleti pályaudvart, a görög gyrosos nőtől a csövesig, mindenkit, s az ember mégsem mutathatja meg, mennyire szerethet egy ölelésben, mert az már giccs lenne, s azt nem szeretjük. Szóval álltunk, álltál, s nyakamba fúrtad a fejed, én meg lopva törölgettem szememből a giccset.
Valahol első találkozásunknál, purgatóriumba menet megkérdezted, fázom-e. Mondtam, nem, dőlök. Három fröccs, négy feles után engedtél dőlni. Karjaidba zuhantam. Pink Floydot hallgattunk: we don’t need to education, én meg falat építettem, hogy megcsókolhass. Csak akkor, hajnalban a lebujban nem szerettél annyira, hogy megcsókolj. Ezért nem tetted.
Azokban a napokban sokat ittunk. Talán azért, hogy legyen, mire foghassuk később. Ültünk a megszokott asztalnál, megszokott emberekkel, én mondtam, te jegyzeteltél. Begerjesztenek az akcentusos „s betűid”, mondtad egyszer, én röhögtem, te hallgattál. Élveztem, hogy végre vérig sérthetlek őszintén, tervezés nélkül. De erre csak utólag jöttem rá.
Egyik éjjel, álltunk sokan, valami fölülmúlhatatlan szerencsét­lent oltogattam, jegyzeteltél, de úgy hadartam, nem tudtál írni, és egyszer elordítottad magad: hazavinnélek, hazavinnélek, és széttépnélek. Ne aggódj. Senki sem hallotta. Én sem, senki.
Egyszer el kéne gyere ide. Tudod, itt a hegyek eltakarnak mindent. És nem látja a semmit senki. Majd.
Majd, ha eljössz, megmutatom a búzaföldeket, tudod, ahol akartunk, tudod, meztelenül és véresen, tudod.
Az éjjel meg is álmodtam egy sárga búzamezőt. Az egyik fele fekete volt, felégetett, és olyan magas, hogy markolóval kaszabolták le. Akartalak hívni, csak a másik felét is eltüntették. Álltam egyedül, azt hiszem csupaszon, és szárazon. Pedig hiányodban... giccs giccs giccs.
                                                                                                                           Kali Ágnes