A terror árnyékában
Mielőtt moszkvai tartózkodásom a gyászos kezdet után sikertörténetnek tűnne, be kell vallanom őszintén, megesett velem olyasmi is a szovjeteknél, amire nem szívesen emlékszem.
De mindenekelőtt hadd meséljem el első gyermekkori emlékemet az oroszokkal kapcsolatban.
Negyvennyolcban vagy talán negyvenkilenc tavaszán? – de úgy érzem, az időpont nem is fontos – orosz katonák jöttek be Dálnokba. Nagy fedett teherautókkal érkeztek, és összeszedtek mindent, amit lehetett. Hajnali négykor felköltöttek mindenkit, sorba állítottak minket, és az egyik valahogy így mondta nagyapámnak:
− Davaj konjak! (Adjuk oda a lovakat!)
Nagyapám azt válaszolta: ő nem ért oroszul, de volt valaki, aki fordított:
− András úr! Ne haragudjék! A lovakat ki kell engedni! Rekvirálnak!
Nagyapám megértette, mire számíthat, s szólt a fordítónak, hogy egy kérése van: Csillagot hagyják meg, mert nagyon tart hozzá. Sötétbarna színű ló volt, fehér csillag fénylett homlokán. Olyat azóta sem láttam. Amikor nagytata hajnalban felkelt, és indult az erdőbe vagy a földet megművelni, már előre lestem a nagy alkalmat. Én is felkeltem, mert ilyenkor felülhettem a gyönyörű ló hátára, s velük mehettem.
Nos, a tolmács lefordította nagyapám kérését, de az orosz hajthatatlannak bizonyult. Terelni kezdték kifelé a lovakat, de Csillag, amikor a ház ajtaja elé ért, két lábra emelkedett, kapálni kezdett a levegőbe összevissza, és nem volt hajlandó engedelmeskedni. Amikor az egyik oroszt majdnem megrúgta, az a fegyveréhez kapott, hogy agyonlője. Erre nagytatám odaugrott, átölelte a lovat, és olyasmi történt, amit ritkán láttunk: az óriás termetű férfi sírni kezdett. Végül ő volt az, aki Csillagot lecsendesítette és átadta az oroszoknak.
– Ne sírjon András úr! – vigasztalták a jelenlevők, de ő azt hajtogatta: – Itt az idő, ha Csillag elmegy, akkor az életem is megy utána.
*
...És íme, mi történt velem kb. egy évtizeddel később. Vége volt a háborús nővéri kiképzésnek, nyár volt, mindenki szabadságon... Meghallottam, hogy a szovjetunióbeli román és magyar nagykövetségek fordítókat keresnek, s én, hogy egy kissé több pénzt szerezzek, jelentkeztem a hirdetésben megadott címre. Felvettek, és kiderült: épp a kaukázusi Elbrusz-hegy alá kell mennem, mert van ott egy hatalmas lovarda. El is utaztam a helyszínre; és jöttek a látogatók. Beszélgetnem kellett velük, elkalauzolni őket a hatalmas telepen, mely olyanszerű volt, mint egy állatkert, és a lófajták leírását tartalmazó táblák szövegét kellett oroszról lefordítanom románra vagy magyarra.
Épp magyar vendégek voltak. Haladtunk egyik táblától a másikig, és egyszer elérkeztünk a „hortobágyi” felirathoz. Fordítottam, hogy a Hortobágy egy nagy mező Magyarországon, ahol a lovakat a csikósok nevelik, ez pedig egy magyar ló, onnan lett... (hirtelen nem találtam jobb kifejezést, és azt mondtam)... elhozva, ellopva, így valahogy. Tovább haladtunk, s hát elérkezünk egy másik lóhoz, melyről el kellet mondanom, hogy arab származású, de Romániában tenyésztették ki, ezt tehát Romániából „hozták” el. A vendégek hangosan nevettek. Kimegyünk, és mielőtt tovább haladtunk volna, hátulról megfogott valaki, és félrehúzott:
– Gyévuská! Igyi szuda! (Kisasszony! Jöjjön csak ide!) Mondja! Mit fordított maga, hogy olyan jót nevettek a vendégek?
– Hát azt, hogy a Hortobágyról származik, az egy magyar ló...
– Ezen nincs mit nevetni! Mit mondott még hozzá? Ide figyeljen: a magyar csoportból az egyik elvtárs oroszul is tud, és ha nem mond igazat, mindjárt megkérdezzük...
– Hát úgy fejeztem ki magam, bocsánatot kérek, hogy onnan... a Hortobágyról... lett... ellopva.
– S a másiknál mit mondott?
– Azt, hogy tiszta arab vér, de romániai származású, onnan lett...
– Na ide figyeljen, kisasszony! – mondta a szolgálatos felügyelő. – Magára több szükségünk nincsen!
Én tisztán átláttam, hogy ezek szerint a „magyar” csapatban titkosrendőr vagy egyszerűen csak beépített besúgó lapult. Haza is küldtek engem azonnal, és Moszkvában rövidesen behívtak a KGB-be, ahol megmosták a fejemet kegyetlenül, hogy ilyesmit többé ne merészeljek kimondani, mert a Szovjetunió csak jót akart a népeknek, felszabadította őket, és hogy a Szovjetunió tanította meg a világot, miként kell megszervezni a kolhozokat, miként kell azokban dolgozni, és Micsurin nevét is emlegették, hogy ő a fajok keresztezésével milyen nagy eredményeket ért el.
– Maga ezt nem tudta így lefordítani, s emiatt nem fog pénzt kapni az öt napért, ez lesz a büntetés. Többé magára nincs szükségünk! És fogja be a száját! A Szovjetunióról pedig csak szépet és jót beszéljen, mert könnyen odakerül, ahol Sztálin barátai vannak!
– Iszvinyite pázsáluszte – bocsánatot kérek, mondtam megszeppenve. – Férjem orosz volt, én nagyon szeretem önöknél, de még nem ismerem annyira a nyelvet, hogy árnyaltan tudjam magam kifejezni.
Na, többé nem is igyekeztem ilyen feladatra! Három hónapon át még be-behívogattak „beszélgetésre”, ha jól éreztem, attól féltek, hogy Tereza sógornőm kihoz a repülőgépgyárból valami titkot. Életemben először akkor ébredtem rá, hogy az, akit politikailag megbélyegeznek, egész családi és baráti körére szerencsétlenséget zúdíthat. Olyan is történt, hogy megállítottak és félrehívtak a metróban, megmotoztak (a bugyim tájékát is beleértve), aztán bocsánatot kértek tőlem és elengedtek, mondván: tolvajt keresnek. A kórházban, ahol dolgoztam, a nővéri szobában egyszer felfedeztem az elrejtett mikrofont. Holtbiztos, hogy utánam (is) hallgatóztak, annál is inkább, mert néha onnan telefonáltam haza Romániába, igaz, nem többet, mint annyit:
– Jó estét nagytata, nagymama! Én jól vagyok! Maguk hogy vannak?...
És ilyenkor magyarul beszéltem! Nem szóltak soha semmit, de holtbiztos, hogy figyeltek! Akkor is, amikor magyarul vagy románul énekeltem valahol. Nem csoda, hogy gyanús alak lettem. Ajánlatosnak éreztem hazamenni, még mielőtt sógornőmre, anyósomra, barátaimra árnyékot vetnék. Fájt a szívem, mert nagyon jól éreztem magam az oroszok közt. Hatalmasan nagylelkű, nagyvonalú, barátságos nemzet. Csupán a politikai légkörben volt hiba! És nem is kevés!
Már Franciaországban voltam, amikor 1968 tavaszán világgá röppent a tragikus hír: Jurij Gagarin, a világ első űrhajósa gyakorlat közben repülőbalesetet szenvedett, és meghalt. Eszembe jutott az a pillanat, amikor virágcsokorral a kezében felszaladt hozzám a színpadra... Napokon át sirattam Gagarint. A nyugati sajtó úgy kommentálta a történteket, mint a korabeli államfő, Leonyid Brezsnyev által „megrendelt, véletlen munkabalesetet”, a világ hőse ugyanis köztudottan nonkonformista temperamentumú volt. Mint mondtam a múltkor: sógornőm személyesen ismerte Jurijt, tandemben is repültek. Tereza most nyolcvanöt éves. Ő biztosan tudja, hogy mi is történhetett valójában. De, elhiszi-e a kedves Olvasó, ma sem mernék rákérdezni ezzel kapcsolatban, nehogy a KGB démonát (a gondosan lezárt palackból) rászabadítsam.
*
Moszkvai ottlétem vége felé egyre több volt a pénzem, és végül már arra jutottam, hogy nemcsak egyetlen vasúti vagonra elegendő holmim volt, mint odaérkezésemkor, hanem két vagonnal indultam hazafelé. Bármit hazahozhattam, ugyanis megvoltak az irataim, hogy oroszhoz mentem feleségül, de meghalt a férjem. Mai napig még azt a papírt is megtartottam, ami a házasságba, Romániából Moszkvába szállított hozományom leltára volt. A repatriálás dokumentumairól ne is beszéljünk!
Hazajövetelemkor hoztam többek közt három hűtőszekrényt, öt rádiót, négy lemezjátszót, tíz fényképezőgépet, (Leika volt a márkája), egy IZS motorbiciklit is, mert mint mondtam, tudtam vezetni. Szöveteket is hoztam, de varrógépeket is, ezüst evőeszközkészleteket... hadd ne soroljam. És itthon mindennek a háromnegyedét eladtam. Azt se felejtsem elmondani, hogy nagytatám, kit a sepsiszentgyörgyi piacon még gyermekkoromban én tanítottam meg „kereskedelemre”, nagyon örvendett, hogy ennyi holmival tértem haza, büszke volt rám, hogy meggazdagodtam.
Újra Temesváron
Visszatértem tehát Romániába, mégpedig 1962. december harmincadikán. Egyenesen Temesvárra mentem, előzőleg pedig leleveleztem Csíki Irinával, hogy ha nem kapok más munkát, visszavenne-e a szövőgyárba. Temesváron, a katonakórházban nagy sikerem volt. Amikor látták, hogy milyen iskolát végeztem, azonnal felvettek mint nővért, de rövidesen kiderült, hogy csak hétszáz lejt fizetnek.
Hát az nekem nagyon imponált, hogy fehér köpenyben a doktorok után járok a ceruzával, kórlapokkal. De ilyen kevés pénzért? „Aprópénzekhez” Moszkva után már nem bírtam hozzászokni. A szövőgyárban sokkal többet fizettek, igaz: nehezebb munkáért. Visszatértem tehát Csíki Irinához, vittem a Moszkvában szerzett irataimat, és arra is büszke voltam, hogy ott selyem-zsakard szövöde volt. Ez azt jelenti, hogy a szövetbe pl. virágokat vagy más mintákat is bele tudtunk szőni, saját színével és anyagával, persze lehetett kevés idegen színt is bevinni. A szövőgép ilyenkor kártyákkal működik, azok vezetik a programot.
– Én szívesen visszaveszlek, Elvira – mondta az igazgatónő.
Moszkvában én egyszerre hat szövőgépen is dolgoztam, mint sztahanovista – dicsekedtem, de amikor meg is mutattam neki, hogy mit tudok, azt mondta:
– Elvira! Neked nem itt van a helyed! A harmadik osztályra mész, ahol mi is a zsakardot készítjük, és dolgozzál ott! De nem szövőnőként, hanem minőségi főellenőrként!
Ez azt jelentette, hogy ha pl. elszakadt egy szál, akkor be kellett lépni a szövőgép működésébe, és a hibát ki kellett javítani. A csövet, amely küldi a szálakat, újra kell ilyenkor fűzni, de a kártyaprogram szerint. Tehát: főellenőr lettem, és 2500 lej volt a havi fizetésem. Leányotthonban laktam, még nem volt lakásom. De alig pár hónapra a gyár mögött találtam egy kétszobás, földszintes lakást.
Hiába! Nem voltam boldog! Engem nagyon bántott a balszerencse, ami két házasságom után rám nehezedett. Mire megszereztem a lakást, már új bútorokat is csináltattam. Rendelésre az idő tájt gyönyörű bútorokat készítettek, domborított fafelületekkel. Bebútoroztam a lakásomat, de csak ideig-óráig dobódtam fel a depresszióból. Tehát: boldogtalan voltam, de „pénzes” asszony!
Barátnőimmel természetesen elmentem ide-oda a bálba. A Bumbacul szövőgyárban is volt bál, és a sorrendben ötödik férjemet épp ott ismertem meg. De ezt a történetet későbbre, a párizsi időkre hagyjuk, mert húsz év kellett elteljen, hogy felfedezzük egymást!
Temesváron tehát nem telt el hat hónap, és megismerkedtem következő, harmadik férjem-lévendővel, Teodor volt a neve. Repülőgép-lakatos volt, természetesen a katonaságon belül dolgozott, többek közt a MIG-vadászgépeknek volt a szakértője. Tehát: repülőgép, katonai bombázó ráadásul, szovjet gyártmányú stb. Temesvárra is utánam jött a végzet!
(folytatjuk)
