Most megjelent szintézisében* a város 19–20. századi építészeti, festészeti, grafikai, iparművészeti és szobrászati alkotásairól olvashatunk, olyan nagy ívű áttekintéssel, amely az erdélyi magyar szellemi élet mindenkori központjához illik. A könyv alcímében a szerző alkotói örökségről beszél, ám ennek bemutatása és esetenként egy-egy műalkotás vagy művészi pálya avatott elemzése révén a befogadó közeg jellemzésére is sor kerül. A könyvben nem egyszer vetődik fel a kérdés: hogyan sáfárkodik a város lakossága az évszázados alkotói örökséggel?
A kiadvány első részében a 19. század elejétől kísérhetjük végig az első világháború befejezéséig több generáció kiemelkedő mesterei, a legfontosabbnak tartott alkotók és képzőművészeti jelenségek számbavételét. Különálló fejezetekben foglalja össze a szerző az iskolákban, nyomdákban működő kőnyomatműhelyek tevékenységét, kiemelten tárgyalva Bara Gábor szerepét. Barabás Miklós és Szatmári Pap Károly jelentős kolozsvári szereplését követően több kismester, portré- és életképfestő életéről és munkásságáról kapunk rövid pályaképet. Jelentős helyet foglalt el a város képzőművészeti életében a 19. század végén az Erdélyi Múzeum-Egyesület képtárának kialakulása és története, amelynek egyik fő szereplője Pósta Béla régész volt. Színvonalas építészeti, szobrászati és iparművészeti műalkotások gyarapodását látjuk ebben az időben, amelyben Pákéi Lajos építész vállalt vezető szerepet. Majd a millenniumi évek reprezentációs alkotásainak betetőzéseként állítják fel Fadrusz János Mátyás-király szobrát a Szent Mihály-templom közelében. Végül a háborús pusztítások tüntetnek el számos olyan szobrot és emlékművet, amelynek az avatóünnepségén elhelyezett virágcsokrok még nem hervadtak el.
A két világháború közötti időszak első meghatározó intézményeként indul a román művészeti főiskola, amely a 30-as évekig működik Ko­lozsváron. Összerdélyi képzőművészeti kiállítást szerveznek 1919-ben, és a kiállítás katalógusában Emil Isac bevezetője román, magyar, német és francia nyelven jelenik meg. Eközben köztéri szobrok és emlékművek kerülnek le az eredeti helyükről és vándorolnak másodlagos elhelyezésre, néha a há­zsongárdi temetőbe. A könyv egyik alapgondolata, hogy mindezek ellenére Budapest elvesztése után Kolozsvár ekkor válik igazán az erdélyi magyar művészeti élet központjává.
Az erdélyi román művészeti élet körképének megrajzolása szintén nagy érdeme a kötet szerzőjének. Különösen szép sorok szólnak Kós Károly, Szolnay Sándor, Szervátiusz Jenő heroikus művészetszervező munkásságáról, a Barabás Miklós Céh összetartó erejéről, a Műcsarnokban folyó lázas alkotómunkáról vagy László Gyula művészettörténészi és kritikusi közreműködéséről, a 40-es évek nagy, csoportos kiállításairól.
A második világháborút követő évtizedek képzőművészeti folyamatainak egyik vonzó pillanata – a kis Firenze káprázata – bukkan fel a könyvben, amikor a Ion Andreescu-főiskolába csapatostul érkeznek tehetséges festő-, szobrász- és grafikusnövendékek. Azonban ez a szép ambíció a nemzetiségi intézményrendszer folyamatos leépítésével, majd teljes megszüntetésével párhuzamosan zajló szocreál térfoglalás nyomán gyorsan elillanó ábránd marad.
Murádin Jenő Ko­lozs­vár közel két évszázados képzőművészeti életét összefoglaló nagy munkája lényegében a 20. század 70-es–80-as éveinek – történelmi tapasztalatunkból érthetően – keserű számvetésével ér véget. Nem sóhajt fel meg­könnyebbülten történész szerzőnk a ’89 utáni történéseket illetően sem. Bár az „átmeneti kor indulatainak lecsillapodása(?) után” némiképp reménykedve zárja a könyvét: „túl közel vagyunk a rálátásos ítélethez, de érezhető: dinamikusabb mozgásterekben kezd újraépülni az arculatot váltott művészeti élet. Kolozsvár éppen múltjából merít erőt kultúrája és művészete jövőjéhez”.
*Murádin Jenő: Kolozsvár képzőművészete. Alkotói örökségünk a 19–20. századból. ARTprinter Könyvkiadó, Sepsiszent­györgy, 2011.