Mielőtt folytatnám körsétámat, hadd közöljek egy hírt:
A külhoni magyar óvodák vonzóvá tétele a fő célja annak a programsorozatnak, amelyet 2012 A KÜLHONI MAGYAR ÓVODÁK ÉVE mottóval hirdetett meg a nemzetpolitikai államtitkárság Budapesten. Répás Zsuzsanna nemzetpolitikai helyettes államtitkár elmondta: e célra százmillió forintot különítettek el a Bethlen Gábor Alapból, és különböző cselekvési terveket dolgoznak ki, és olyan programokat szeretnének megvalósítani, amelyek segítik a külhoni magyar óvodák fejlődését.
Kőrösi Csoma Sándor szülőfaluja. Most az egyszer nem a diófák vonzásáért tértünk be a jól ismert utcába, hanem az I–IV. osztályos iskola, az óvoda csalogatott.
Új bútorokkal ellátott terem polcain sok-sok játék fogadott. De most nem ezek kötötték le a gyerekek figyelmét, hanem a játék, a tánc, a dal. Az óvónő irányításával kétszer-háromszor is eljátszották az összeállítást, mely az évzáró egyik műsorszáma lesz. Szorgalmuk, odaadásuk példamutató.
– Tizenöt gyereket számlál óvodánk – mondja Németh Szidónia óvónő, miután a gyerekek egy kosár labdával kivonultak az udvarra –, nyolc roma, közülük hat rendszeresen jár oviba. Nyolc kicsi és közép-, hét nagy és előkészítő csoportos. Játékkal indul a nap, aztán következik az első kötelező tevékenység, majd a tízóraizás – tejet, kiflit kapnak a gyerekek, de mindenik hoz magával hazai csomagot is –, és újra a kötelező, vagy ha így jobb, interdiszciplinális foglalkozás. Mindig van, amire készülnünk, hiszen egymást követik a „nagy napok” – mikulás, karácsony, farsang, március 15., anyák napja – versekkel, énekekkel és ajándékkal kedveskedtünk az édesanyáknak –, s most az évzáró. Korábban részt vettünk a Csoma-napokon is, szép műsorral léptünk fel, elismerésben is részesültünk, idén nem kértek fel a szervezők, mást szerepeltettek a Csomakőrösi Általános Iskola és Óvoda nevében. Mi tagadás, nem esett jól... Na de azért megy tovább az élet. Igyekszünk minél jobban, tökéletesebben elsajátítani édes anyanyelvünk, népi kultúránk kincseit, népmeséit, szólásmondásait, népdalait, táncait... Sorozatosan részt veszünk a népi gyerekjátékok seregszemléjén. A kirándulásokról sem feledkeztünk meg, voltunk Zágonban, Kovásznán, Pákén, Szörcsén... igyekszünk megismerni környékünket s annak nevezetességeit. Ami igen fontos a mindennapjainkban: adott az óvodánk felszereltsége, a kicsik hozzáállása, így aztán nem lehet más a cél, mint hogy minél felkészültebb gyerekek kerüljenek fel az iskolába.
Az iskolába, ahol Tusa Anikó tanítónő immár tizennegyedik éve oktat.
– Huszonegy gyerek – mondja a tanítónő –, hét első, két második, öt harmadik és hét negyedik osztályos jár iskolánk osztatlan osztályába. A fiúk-leányok aránya fele-fele. A testnevelést is én tanítom (pár évvel ezelőtt testnevelő tanár férjem tanította), de ne kérdezze, hogy milyen felszerelés igénybevételével, mert semmink sincs, pedig jó volna egy nagyobbacska terem (egy kicsi van), benne néhány bordásfal, egy-két tornapad, tornaszőnyeg... néhány labda (az óvodásoknak van labdájuk, igaz, húszéves labdák). Ilyen feltételek mellett igyekszem teljesíteni a testnevelésórák célját, feladatát, a gyerekek egészségének fejlesztését, testi és szellemi teljesítőképességük fokozását... Télen tehát a torna áll testnevelésóráink középpontjában, tavasszal, nyáron pedig ez a tágas udvar és ez a játéktér, itt lehet labdázgatni, fogócskázni, stafétázni, hintázni... Részvételünk a különböző sportversenyeken? Nem, nem szoktunk részt venni ilyeneken. Egy mezei futóversenyen mondjuk rajthoz állhatnánk – ha tudnánk, hogy mikor van ilyen verseny –, de sportjátékokban nem, hiszen nagy a gyerekek közötti korkülönbség, nem tudnék a III–IV. osztályból például egy kispályás focicsapatot összeállítani, a kézilabdáról nem is beszélek, mert ehhez nincs pálya, ahol gyakorolhatnánk a labdavezetést.
A szüneten magam is elnéztem a vidáman, önfeledten futkározó, játszadozó gyerekeket. Látni rajtuk, szeretik a mozgást, van bennük adottság a sportra. Közben a két pedagógussal arról is beszélgettünk, hogy túl az oktatáson, bizony, gondjuk van a másság kezelésével, a gyerekek fele itt is, ott is roma. Tévedés ne essék, nem a gyerekek között van a másságuk miatti nézeteltérés, hiszen ők nagyon jól megvannak egymással, szeretik egymást, segítőkészek, ügyesek, fogékonyak, igyekvőek, fel akarnak zárkózni, nőni a magyarok szintjére, szeretik a magyarokat, ha bajba kerülnek, segítik őket, a zavaró tényezők kívülről jönnek. „Azt mondjuk – így a két pedagógus –, maradjunk meg magyarnak, ha annak születtünk, de igyekezzünk szocializálni a romákat, hiszen ők is tudják, mi a feladatuk, mit kell tenniük. Ebben az igazságban rejlik iskolánk, óvodánk jövője. Külön utakon nem kivitelezhető a két tanintézet életben tartása.”
Elbúcsúzom a gyerekeket imádó két pedagógustól, megcsodálom még egyszer az udvar zöld gyepén szaladgáló gyereksereget, s közben eszembe jutnak Újfalvy Sándor emlékíró Kőrösi Csoma Sándorról írt szavai: „...lapta cigle vagy más gyermeki játékban nem vett részt, de az ügyesebb játékost nagyon helyeslő. Úszásban, birkózásban nagy részt vett, s mindnyájunkat feljülmúlt.”