„Minden ember egyetlen fajhoz tartozik és közös elődöktől származik. Ők egyenlőnek születtek méltóságban és jogokban, és közösen képezik az emberiséget.”
UNESCO-okmányból származik az idézet, korszakos elvi felismerést rögzít, melynek gyakorlati érvényesülése persze állandó odafigyelést és erőfeszítést követel mindannyiunktól. Ebben a hatóságokat külön hely illeti meg, de az embertársak előítéleteinek egyéb eszközökkel való féken tartása sem alábecsülendő feladat. Előítéleteinket mindenekelőtt saját magunknak kellene leszerelnünk, sarokba szorítanunk és megsemmisítenünk. Ehhez a nyilvánosság olyan tényezői, mint a sajtó, a közvélemény vagy az informális kapcsolatok, bizony nem mindig segítenek be, s ami ennél rosszabb, azokat nemegyszer kimondottan megerősítik és újratermelik.
Visszatérve az idézethez, valamennyien osztozunk egy születési előjogban: nevezetesen az emberi egyenlőségében, melynek a nekünk kijáró méltóságban és jogokban kell realizálódnia.
E méltóság tiszteletben tartását lenne hivatott egy valóban emberséges jogrendszernek szavatolnia. Figyelemmel kísérhetjük, milyen huzavona zajlik sokszor a kisebbségi jogok körül. A beolvasztásról lemondani különben amúgy sem tudó nemzetállami gyakorlat elavult, sokszor képtelen ideológiai érveket vonultat fel, ha a többség elfogultságainak hízelegni akar, ha híveinek számát éppen e csalétek bevetésével kívánja szaporítani. Aki a csalit bekapja, annak a kiszolgáltatottsága persze nő, újabb manipulációk áldozatául eshet.
A jogtudatos viselkedés mindenekelőtt a védelemre szorulók szükséglete. Téved azonban, aki úgy véli, hogy a többség megőrizheti emberségét, ha homlokegyenest ellenkező elveket követ.
Kik is vagyunk?
Az erdélyi magyarság a kisebbségi léthelyzet annyi jellemzőjével rendelkezik, hogy a legösszetettebb népcsoportok közé tartozik, többféle típus tulajdonságait is birtokolja. Bizonyos értelemben egyaránt számít nyelvi, etnikai, nemzeti és vallási kisebbségnek, ráadásul őshonos is szülőföldjén, mi több, száz éve, már polgárosodóban lévén, még saját nemzetállamában élt, és úgy került kisebbségi sorba, hogy a határokat nagyhatalmi érdekek vonzásában mintegy áttolták feje felett. Mindezekből kifolyólag igényszintje saját magával és az állammal szemben, elvárásai, melyekre lélekszáma és területi elhelyezkedése, saját és a másokkal megosztott vegyes településhálózata egyaránt feljogosítja, érthető módon a lehető legmagasabb a hasonló kategóriába sorolható népcsoportok közt. Egy anyaországgal is rendelkező nemzet határon túli részeként kevesebbel, mint a teljes közösségi egyenjogúsággal be sem érheti. Ebben okkal nyúl vissza az erdélyi népek párhuzamosan berendezkedett társadalmainak történelmi hagyományához.
Egy kritérium nem illik rá, mellyel a kézikönyvek az osztályozáskor élnek: az önkéntesség. (A vándormunkás közösségekről van szó.) Erdély magyar népe nem saját akaratából került e léthelyzetbe, s bár a többségi hatalom, a diktatúra embertelen nyomása alatt a belenyugvás, megfáradás jelei nem egy nemzedéken, csoporton és egyedeken kivehetők voltak, az új generációk ismételten emancipációra vágynak és ezért jogtudatosságra törekszenek. A kisebbségi jog célja az emberi emancipáció.
