A román igazgató magyarul, a magyar románul búcsúztatta a végzősöket – íme, egy hír, melyre felkapnák a fejüket az olvasók. Minapi marosvásárhelyi törekvések szülték az ötletet. A frontvárosi bonyodalmaiból kitalálni nem tudó, jobb sorsra érdemes településen ugyanis újfent vita dúl: magyar civil mozgalmi aktivisták, szülők képviselőivel vállvetve, az év végi búcsúztatók nyelve felől egyeztetettek két vegyes iskolában, és tegyük mindjárt hozzá, nem sikertelenül.
A kettes általános iskolában például el tudták érni, hogy mind a fő-, mind az aligazgató elmondhassa beszédét, mindenik a maga anyanyelvén, persze. Erre még visszatérek, de előbb lássuk, mit is akarnak a magyar közvéleménynek e képviselői a hajdani Székelyvásárhelyen, amelynek mára lakossági összetételét ugyan alaposan átgyúrták, de az még mindig paritáson áll. Eme fele-fele arány valóban alkalmas arra, hogy polgárjogi aktivisták egyfajta úttörő szerepet vállaljanak az etnikai viszonyok méltányos rendezése terén. (Nem mintha az alább említendő igények és jogok nem illetnének meg minden kisebbségi csoportot minden településen.) Nos, a vásárhelyiek eltorzult viszonyokon kívánnak javítani. A városban ugyanis a korábbi magyar többség idején létezett egy, az akkori román kisebbségnek kedvező szokásjog, amely szerint mind feliratokban, mind a nyilvános megszólalásban a románságot az akkori többséggel azonos jogok illették meg. A kölcsönösség azonban később már nem működött, a diktatúra utolsó évtizedében a magyar szó és felirat kiszorult a nyilvános térből. Ma már alig fellelhető az iskolák folyosóin, a vegyes tanintézetekben románul folyik az ügyintézés és az évzáró ünnepség is. Ha most két iskolában vállalta a román igazgató, hogy magyar helyettese is elmondhatja a búcsúztatót az övé után, az egy lépés előre, de nagyon apró lépés.
Üdvözölhetjük hát, de hozzá kell tennünk, az igazi áttöréstől messze vagyunk. A román tanári és tanulói, szülői és hatósági viszonyuláson kell változtatni, a mentalitásba bekódolt, belenevelt, belerögzült felsőbbrendűségi komplexuson ahhoz, hogy a módosulás tartós legyen.
Igazi áttörést ugyanis az hozhatna, ha a mintaadó személy képes lenne nyilvánosan szakítani azzal, hogy az asszimilációs nyomás cinkosaként cselekedjék, ha bár alkalomszerűen a másik nyelvén szólalna. Ennek általános gyakorlattá fejlesztését persze nem kívánhatom, de példaadásként igazán „elkelne”. Akkor valóban úgy érezhetnénk: megtört a jég. Addig azonban magam a külön iskolák és ünnepélyek gyakorlatát tartanám a jelenlegi állapotok közt a legalkalmasabbnak arra, hogy a viszályt legalább ne élezzük, ha már feloldani nem tudjuk, s hogy a magyar kisdiák elemi igazságérzetét ne háborítsuk fel. Persze szurkolok a fent említett szülőknek, sikerüljenek a mai évzárók kedvük szerint.
