Hogy az időjárás kibabrált, mert délelőtt még strandidő, akkor mindenki el valamerre, délután meg eső, de heves, hogy a szénát alig be. Akiknek előadást kellett volna tartaniuk, egyik lábukról a másikra, csak ki az ablakon, hogy eláll? Zuhog még? Jönnek? Várjunk még? A festmények a falakon, s az üres padok.
Aztán mégis. Lassan, de egyre-másra, szerte és széjjel az épületben, mindenekelőtt a Puskás-tárlaton végig, zakatoló telexgép, kurblis telefon, apák a fiaiknak, hogy ezt én még ismerem, fiak az apáknak, hogy mi az a kar, ami a bakelitkorongra, tárlatvezető is akad, lelkes, soha meg nem unja, aztán gyerekeket kézműves-foglalkozásra, maguk az épületben körbebóklászva, ki még nem látta az alapkiállításokat, azokban elmerülve, ki untig ismeri, csalódva kissé, bár mindig valami újat felfedezve, begyűltek a Bartók Terembe is, előadások sorra, rendben, akadt végül csapat a legújabb játékra, törött cserépedényt restaurálni, adott mintára festeni, belőlük kiállítást rendezni, s azt meg is nyitni, kreatív és szórakoztató, de mindenekelőtt titkokba avató, az alkotás s annak megmutatása, ha csak maréknyi közönségnek is, s a megérdemelt oklevél, így születnek újabb barátai a múzeumnak, aztán a Bartókban zene, odakinn változatlan esik, és mégis, és mégis újabb érdeklődők, apa hátán apróság, anya ölében naposcsibényi mégapróbbság, köszönjük, nagy élmény volt, mondják távozóban, de a gyerkőcöknek rég ágyban lenne a helyük, ennyi fért bele ebbe a napba, lesz majd újabb Múzeumok éjszakája.