Drága, de jó! Jó, de drága! – Miklós Ervin fiatal menedzser és társtulajdonos szerint ez a két alapvélemény hangzik el a leggyakrabban nyílászáróikkal kapcsolatban, s ismerjük el, e vélekedés tulajdonképpen reklámnak is beillik. A gyáron végigsétálva, meglep a felszereltség korszerűsége, a helyiségek kihasználtságának racionalitása, ahogy minden igény kielégítésére felkészültek. Egyik helyt műemlék számára készül egy kapu – egyedi darab, századok legmívesebb tudása szükséges a reprodukcióhoz – , másutt sorozatban készül a fakeretes hőszigetelt ablak – a Fenestela leginkább utóbbira kap rendelést. Míg a városban a „népség-katonaság” az olcsóbb, műanyag keretes „termopánt” keresi, mert azt tudja megfizetni, ők az igényesebb vásárlót is kielégítik.

Kint vannak a vízből
– Legutóbbi híradásunkkal kell kezdenünk: munkabeszüntetésről, fizetési nehéz­ségekről számoltunk be húsvéttájt, igaz, azt is tisztáztuk, nem a gyár piaci helyzete rendült meg, más történt.
– Ennek rövid története az – kezdi a 36 éves, csíki származású közgazdász igazgató, aki bukaresti tanulmányok után telepedett le Sepsiszentgyörgyön, és az alapítástól egyik vezetője az üzemnek – , hogy indulástól iparkodtunk kiaknázni minden lehetőséget, és 2008-ban másfél millió eurós összeget pályáztunk meg fejlesztésre. 2010-ben döntöttünk úgy, hogy nyertes pályázatunkat kivitelezzük. Ez úgy megy, hogy a gépeket saját pénzből megvásároljuk, az elszámolási dossziét letesszük, és a 60 százalékos visszatérítendő részt kiutalják nekünk. Nos, mindez elakadt, 2011 júliusában leadtuk a papírokat, és csak 2012 májusában utalta ki az állam a nyolcszázezer euró első részletét. Figyelembe véve a cég évi kétmilliós forgalmát, ez nagyon nagy összeg. A törlesztés nagyot csúszott, ez okozta az átmeneti nehézségeket, de azóta kint vagyunk a vízből.
– Elvonultak a viharfellegek?
– Nem is voltak. Tudni kell, a Fenestela 90 százalékos tulajdonosa Nobilisz Kristóf, tőkeerős, nagyon gazdag magyarországi vállalkozó, aki e beruházását mindig úgy kezelte: álljunk meg a magunk lábán! Fi­zetéseket ezért semmi szín alatt nem szabad hitelekből vagy tulajdonosi tőkéből folyósítani, a béreket a cégnek magának kell kitermelnie. A csődveszély tehát egy pillanatig sem állt fenn.

Egy érdekes magyar befektető
A séta és a régi bútorgyárral való összehasonlítás meggyőzött, hogy ultramodern a berendezés mind az asztalosműhelyben, mind a festödében, a ragasztórészlegen vagy a szárítóban.
– Minden európai szintű minőségnek felel meg. A beruházásnál abból indultunk ki, hogy a hazai előnyöket kell kihasználnunk, tehát az itteni bérszínvonal alacsonyabb voltát. Nem gépsorokat vásároltunk tehát, hanem egyedi gépeket, melyekhez több munkaerőre van szükség, viszont ezáltal rugalmasabb az egész rendszer. Kevés ekkora létszámmal működő gyár akad a környéken, vagy nincs is. A kontinensen is efelett már csak a három-négyezres kombinátok találhatók. Csodálkoznak is ügyfeleink, azt kérdik tréfásan: be akarjuk ablakozni Európát? Sok ablakgyár leállt, nem egyszerű a feladat. Régi vevőink tudják ezt. Csak rendelésre lehet gyártani, és mi extra minőségre törekszünk, ne legyen gond a csukódással, a szavatossággal. 150 tényezőnek kell egybevágnia, hogy mindez teljesüljön. Több fafajta összeragasztásakor – így nem hajlik el – számít a deszka, a ragasztó, a szárítás hőfoka és a nyomás a présben, és még sorolhatnám.
– Tömbházaink tömve még mindig a hetvenes-nyolcvanas évek fát alig látott, pfl-vel borított és merevített, kritikán aluli ajtóival, rosszul záró ablakaival…
– Ez számunkra piacot eredményezett, de azok gyártása is folytatódik különben. Ennek ellenére a Fenestela az ár-minőség versenyben megállja a helyét. Persze, aki extrázni szeretne, annak többe kerül. A műemlékek tatarozásakor pedig újabb száz évre készülő kapu esetében nem az ár a döntő, hanem a kivitelezés milyensége.
– A magyar tőke eddig nemigen váltotta be a megyében a hozzá fűzött reményeket, a műanyaggyárat például leszerelt otthoni gépekkel látták el, azóta, persze más okokból is, de csődbe is ment. Érdekelne üzletvezetésük mikéntje, a beruházás története.
– Mai helyzetünket az magyarázza meg leginkább, hogy főtulajdonosunk nem ebből él. Amióta az alapkövet letette, még bő­vítette is a törzstőkét. Cégünk fennállása, tehát 1997 óta osztalékot egyetlenegyszer sem adott. Innen senki el nem vitt egy lejt sem osztalék címén a tizenöt év alatt. Amit megkerestünk, azt mind cégfejlesztésre fordítottuk, mi több, ha meg tudtuk indokolni, ahhoz még hozzátett a főtulajdonos. A céget annak idején Galbács Pál és a veje alapította, eleve ablakgyárnak épült. Ők döntöttek úgy, hogy a sok magyarországi hasonló profilú üzem mintájára itt is létesítenek egyet, mivel a nyersanyag és a képzett munkaerő – a Mobila csődbe ment – helyben megvolt. A Fenestelának nyújtotta 1997-ben a LAM talán legnagyobb kölcsönét, 82 ezer eurót. Ahogy adták, az segítségnek is nevezhető. Pláne, hogy utólag a kamatját is meg tudtuk támogattatni, úgyhogy szinte fehér hitelnek nevezném. 1998-ban érkezett meg az első gépcsomag, ezt teljes egészében a LAM-hitelből vásároltuk. Az épület a kukoricabetakarítás után zöldmezős beruházásként épült ’97 őszén. Nagyon helyesen, Nyugaton is kiviszik a városból az ipart. A beruházás során kiderült, az épület befejezése is többe kerül, gépekből is kell még. Akkor szállt be Nobilisz: tőkeemelés, új részvények kibocsátása, miegymás. Galbács végül a legutóbbi fejlesztéskor, két éve vált ki. Bankhiteleinket, gépvásárlásunkat mind a magyar tulajdonos szavatolja, megvan az a gazdasági háttér, amely a biztonságunk felől kezeskedik.

A LAM szerepe a cég felfuttatásában
– Fontosabb munkálataink – a szovátai Danubius Szálló vagy a csíkszeredai Fenyő Szálló nyílászárókkal való felszerelése – a cég akkori méreteihez képest nagyon nagynak számítottak, s ezeket ugye előre kell finanszírozni, későn fizetik ki. Most is van, amit kilencven napra fizetnek, az államnál is kilencven nap a határidő, ebből nem lehet lealkudni. Előfordult, hogy a LAM egyéves hitelt nyújtott, ami újabb segítséget jelentett. A bankoknál sokkal nehézkesebben megy. Mostani beruházásunkhoz például egy éve folyik a tárgyalás a bankkal, holott annak 60 százalékát az államtól visszakapjuk, a többi 40 százalékra pedig hétéves kifutási idővel bankhitelt veszünk fel, azt egymillió körül már nem adják könnyen. Ezért is sajnálom, hogy kinőttünk a LAM-ügyfelek köréből, ő ugye inkább a kezdeteknél tud támogatni. Mi lépésről lépésre haladunk. Láttuk, miként jártak el azok, akik millió eurókat befektettek, és a cég utána vagy ment, vagy nem. Ebben az iparágban közülük sokan csődöt mondtak. A nulláról kell indulni, előbb alapszakemberek kellenek, utána egy vezető, majd bővíteni kell újabb szakemberekkel, akik betanítják az újabbakat. Ezzel telt el tizenöt évi kőkemény munkánk, ennek köszönhető, hogy a kétszáz alkalmazottból legalább százötvennek megvan a biztos munkahelye a cégnél. Felsőfokú képzettségű 28 emberünk, ebből mérnők tizenegy, közgazdász kilenc. Nem spóroltunk az emberállományi befektetésen, minden munkakörben van betanuló emberünk, így vagyunk képesek a céget továbbfejleszteni. Már tudjuk, 2016-ban mi vár ránk. Nagy­ságrendileg a 2011-es évet szinte kétmilliós eladással zártuk. Beruházásunk üzemel, működik. Ma már öt-hatmilliós kapacitással rendelkezünk, ahogy a piac engedi, bővíteni fogjuk a termelést. Havonta egy köbméter per alkalmazott a felhasználásunk, amire azt szoktam mondani: ha mindenki így állna, a Székely­földön nem lenne munkahely­hiány.

Feldolgozás és restaurálás
– Kiemelném érdemüket, hogy ahol ma legfeljebb fűrészüzemekben él a faipar, önök a feldolgozóipart támasztották fel.
– Nem feltámasztottuk, hanem új vonalon indultunk el, mely teljesen elütött a korábban bejáratottól. Embereinknek is az előrelépéshez fejlődniük kell, egy technikai igazgatónak előbb öt év alatt a gyártás minden csínját-bínját ki kell tanulnia, más beosztásban. Bármelyik alkalmazottal szemben egy éven át az elvárásunk a tanulásra vonatkozik. Fel is hígult némileg az állomány tavaly, amikor bővítettük a létszámot. Tavaly januárban a krízis hatására optimizáltuk a tevékenységünket, hogy fennmaradhassunk. Drasztikusan visszaesett ugyan­is az építőipari kereslet. Mi ennek ellenére nem csökkentettük a termelést, minden évben tudtuk növelni. Ja­nuárban 115, decemberre 215 alkalmazottunk volt. Úgy számítom, egy évig, amíg betanítjuk, az új alkalmazott semmi hasznot nem hajt, csak utána. Emiatt is szorultunk meg átmenetileg az év elején. További növekedésünket az exportra építve kívánjuk elérni. Németországban ötcsillagos szállodához szállítunk nyílászárókat, Bu­dapesten a Vigadó és a Zene­akadémia felújítása vár ránk, Szentgyörgyön a megyei könyvtár. Befejeztük a csíkszeredai Már­ton Áron-iskola ablakainak kicserélését, amely másfél eves projekt volt. Számunkra a több százezres munkálatok nyújtják a támaszt, ebben kevés a konkurensünk belföldön, ilyen felszereltségű talán nincs is, bár nagyságrendileg azért akad vagy tíz. De a zeneakadémiaihoz hasonló összetett munkálatot – restaurálás plusz félig új és teljesen új termékek gyártása – más nem tud felvállalni.

A LAM mint katalizátor
Visszatérve a LAM-ra, Miklós Ervinnek eredeti meglátásai vannak:
– A LAM Alapítvány cégünk, de a régió esetében is tulajdonképpen amolyan katalizátor szerepet játszik mindenekelőtt. Megértik az indulók jó ötleteit, átlátják, van-e annak jövője vagy sem. Hogyan lehet itt faipart működtetni, és milyen szinten. Viszonylag rugalmasan kezelik a kéréseket, ügyelve persze a biztonságra, de gyorsan készpénzhez tudják azt juttatni, akinek főleg erre van szüksége. A mai világban külön érdem, mert nagyon nehéz hozzájutni. Nincs a környéken olyan tevékenység, amit vezetői ne tudnának felmérni. Olyan információkkal is rendelkeznek, ismerik az emberek jelenét, múltját, számít a személyes bizalom. Tudni kell továbbá, hogy Hargita és Kovászna megye mindig is az élen járt a lakossági hitelek törlesztésében. Nekem is így tanították: Székely­földön szégyen nem megadni a tartozást. Az üzleti erkölcs szilárdabb talajra épül, ezt a LAM fel tudta mérni, és képes volt értékelni.