A kérdések pedig általában az ember életvalóságából eredeztethetők, illetve erkölcsi és szellemi kereséseihez kapcsolódnak. Természetes hát, hogy adott helyzetben felmerül a kérdés, provinciában élni vajon azt vonja-é maga után, hogy az ember elkerülhetetlenül vidéki, jobban mondva vidékies lesz. Mert hiszen feltételezhető, hogy a véletlen folytán talált, illetve a tudatosan választott jó hely meghatároz például erkölcsi habitust, nemkülönben intellektust, s ezekre alapozva tágas és tiszta látókörre tehet szert az egyén, vagy éppen ellenkezőleg, ugar lévén ama hely, melyre rátalál, egyoldalúságra, kisszerűségre és elvakultságra teszi hajlamossá. Behálózza és foglyul ejti. Utóbbi helyen ugyanis Ady költői látomása szerint dudva, muhar és gaz nő, amely –  költőnket idézve – lehúz, altat, befed.
De azt, hogy képes vagy tágas látóhatárt tisztán befogni tekinteteddel, sőt, helyesen tükrözni és értelmezni, eleve a központ tenné, míg a provinciának csak hátrányai és átkai lennének – ez is egyoldalú és sematikus gondolkodásról tesz tanúságot. Ki állítaná, hogy provinciális lenne például az, aki a Római Birodalom különböző tartományaiból, provinciáiból – amelyeket szárazföldön és tengeren bejárt – irányt adóan tudott szólni leveleiben az akkori világ nagy centrumainak polgáraihoz, többek között a korinthusbeliekhez és a rómabeliekhez? Vagy ugyanezt arról, aki egy tizenkilencedik századi alföldi magyar porfészekben alkotott tökéleteset, azaz remekművet Toldi címmel, örökbecsű példát mutatva általa többek között emberségből és nemeslelkűségből?
Ugyanakkor van rá példa elég, hogy jelentős elmék éppen kultúrközpontokban küzdöttek a provincializmus, a vidékiesség ellen. Véleményem szerint helyesen ragadta meg a kérdést, aki mintegy nyolcvan évvel ezelőtt azt állította, hogy a vidékiesség „az elme és a kedély törését” jelenti, s ennek következtében torz a tükröződése a jónak, az igaznak és a szépnek. Ha viszont valaki érzi és tudja a mértéket, akkor annak van esélye talán, hogy helyes arányaiban fogja föl és láttassa az általa észlelteket és megismerteket, feltételezve, hogy soha nem téveszti szem elől a mérhetetlent, a végtelent, illetve az emberit. Egy ilyen, magában az emberi természetben föltalálható „eszköz” birtokában – a mérték bennünk van –, s következésként ilyen belső igénnyel ugyanis nemcsak szűken értelmezett szakmai feladatok megoldásához kerülhetünk közelebb, de talán az élet teljességét érintőekhez is. Központban és provinciában egyaránt. Mert egy a mérték. Szellemiek és lelkiek terén csakúgy, mint az erkölcsben és a széptanban.