Az út igen keskeny volt, két utas nem térhetett ki egymás elől rajta. A Nevetés vígan haladt előre, a kacagástól kipirult a képe, s úgy fickándozott, hogy sehogy sem tudott kitérni. A Sírás pedig könnyel telt szemmel haladt előre, s így alig látta az utat.
Amikor szembetalálkoztak, a Sírás felemelte könnyes szemét, és fájdalmas arccal így szólt a Nevetéshez:
– Kedvesem, miért nem engedsz tovább utamon, amelyet magamnak választottam?
– Jut is eszembe – válaszolt a Nevetés. – Ez az út az én utam, te pedig haladj arra, amerre kopár és puszta az erdő: az az út illik hozzád.
– Ne haragudj reám, kedvesem – felelt a Sírás –, de amott van a mező, szikrázva hullatja rá sugarát a Nap, vígan röpködnek a madarak felette, szállnak a tarka lepkék... Menj arra!
– Hiszen éppen onnan jövök – mondta a Nevetés –, de most erre visz a kedvem, és erre is megyek!
Sírásnak újra könnybe lábadt a szeme:
– Jól van hát – mondta bánatosan, s bús tekintetét a Nevetésre emelte.
– Egy ilyen szelíd teremtéssel, mint te, nem akarok veszekedni. Engedek hát, és inkább megfordulok. Te pedig kövess! Így jó lesz?
– Igen, jó lesz – mondta a Sírás –, úgyis mindig olyan egyedül vagyok.
Így kötött testvéri barátságot a Nevetés és a Sírás. Ezentúl mindig együtt haladtak, szorosan egymás mögött: ott is, ahol Napfény ragyogott, ott is, ahol Árnyék settenkedett. Mindkettejük számára könnyebb volt így az út, kettesben.
Azóta, ha Nevetést hallunk, tudjuk: ott a Sírás sincs messze.