Mózes László
Míg a témakör tudományos szakértői megfellebbezhetetlenül kimondják, mily mértékben birtokolják a székelyek a lószeretet génjét, addig kárpótolhatjuk magunkat azzal a bizonyossággal, hogy népünkben a szabadságszeretet génje – történelmileg igazolhatóan – kódolt. S ha már letűnt korok, csaták, hadak, szabadságharcosok foszladozó képe villan elő emlékezetünkből, értelemszerű a társítás a lóval, a vágtával. A szabadsággal.
Keresni létjogosultságát a Székely Vágtának emigyen fölösleges, a tavalyi premier után csak bizakodhatunk abban, hogy e rendezvény mély gyökeret ereszt, erősödni, állandósulni fog, s nem válik a politikai propaganda eszközévé. Mert a Nemzeti Vágta előfutama nemcsak nyári unalom elleni, hét végi programként jegyezhető határidőnaplóba, hanem jellege, szellemisége okán identitáskovácsolóként is tekinthető. Egyrészt, mert a lovas programok – illetve a köréjük fonódó kísérőrendezvények, népi mesterek felvonultatásával – egészségesen, szervesen utalnak a magyarok lovas hagyományaira – honfoglalás előttire és utániakra egyaránt –, másrészt e mellé frissítő erővel sorakoznak fel a lóhoz, lovagláshoz kötődő sportágak, bemutatók, harmadrészt pedig a Székely Vágtán részt vevő ezrek, tízezrek nem csupán óriáspince-tetői látogatókként, nézőkként említhetők, hanem közösségként is. Nemcsak sörözni, kikapcsolódni, szórakozni vágyó emberek sokaságaként számolhatjuk tehát ma és holnap a jelenlévőket, hanem a hely szelleméhez, a lóhoz, a népi mesterek világához, székely települések sajátosságaihoz – végső soron egy ügy mellé felsorakozó magyar emberekként tekinthetőek nagy többségben, s e jogfosztó időben a közösséggé erősödő tömeg biztonságérzetet jelent.
Mindemellett, persze, nem jelentéktelen az idegenforgalmi vonzat – Székelyföldnek minden, vendégforgalmat eredményező minőségi rendezvényre szüksége van –, miként az események Duna Televízió általi szórása a nagyvilágba szintén az itt élők hasznára való. Nyári ünnep tehát a Székely Vágta, s a szervezőknek érdemes szem előtt tartaniuk, hogy e jó sorsra született rendezvényen helybeli, magyar, székely sajátosságokat szükséges népszerűsíteni, s nem a bóvlit, a jellegtelent. Persze, a tavalyi vágtázók számára rémkép marad az akkori vihar özönvízzel: az efféle természeti csapás elől nem oltalmaz az Óriáspince-tető, mi több, a rekkenőség is nehezen viselhető a kopár, ám mégsem sivár helyszínen. Emellett lehet infrastrukturális, közlekedési nehézségeket találni, számosat akár, adódhat panasz lacikonyhák előtti hosszas sorállásra, szolgáltatásra, miegymásra.
Mégis, e két nap lényege ott fenn, Alsó-Háromszék tetején a vágta, a székelyek, magyarok szabadságérzete.
