Szabó László 1928. július 23-án született Dálnokban, ahol elemi iskolai tanulmányait is végezte. Édesapját fiatal korában veszítette el, négyen voltak testvérek. 1950-ben Dálnokon is megalakult a termelőszövetkezet, ahová a Szabó család három csikót, két lovat és egy tehenet, valamint minden mezőgazdasági szerszámot és felszerelést beadott. Abban az esztendőben elvitték munkaszolgálatos katonának a Zsil-völgyi Lupényba, a szénbányába.
Kezdetben borzaszó nehéz volt – emlékezik a hatvankét évvel ezelőtti eseményekre Laci bácsi –, a koszt nagyon gyenge és a felszerelésük is primitív. Fekete kőszenet fejtettek. Tíznapos kiképzés után már a föld mélyén találták magukat a zömében székely munkaszolgálatos katonák. Többen elhatározták, hogy megszöknek. Laci bácsival egy időben szökött meg az ozsdolai Pusztai Ferenc, Szejke Imre, egy marosvásárhelyi, egy dálnoki, egy zágoni és egy felsőcsernátoni fiú. Dézsi Dénes akkor nem ment velük. Petrozsényben már igazoltatták őket, de nem kísérték vissza Lupényba. Piskiig utaztak együtt, onnan aztán mindenki ment a maga útján, ki merre látott. Laci bácsit igazoltatták, majd visszakísérték az alakulatához. Sorra hozták vissza a szökevényeket a szénbányába. 1951 áprilisában Dézsi összeakadt egy román munkaszolgálatossal. Hogy mi felett szólalkoztak össze, arra Laci bácsi már nem emlékszik. Nagy, kemény román volt. Pusztai odament, és kiakasztotta a románt, Dézsi pedig egy fél téglával fejbe vágta. Mind a kettőt ezért öt napra bezárták a fogdába. Amikor kiszabadultak, eldöntötték, hogy megszöknek. Azután Laci bácsi soha nem találkozott velük, Dálnokban nem is jártak, csak hallott, olvasott róluk, miután leszerelt a katonaságból. Amit az újság írt róluk, azt kivágta és eltette. Minden nem is volt igaz, amit róluk írtak. Sokat szenvedtek, nem igaz, hogy nem szenvedtek, amíg meglőtték őket – vélekedett a két ozsdolai betyárról.
A gazdaságba „önkéntesen” kellett beállni, mese nem volt – mondotta Szabó László, aki kötélverőként dolgozta le az életét. Élt a faluban egy szász kötélverő, aki a téesz számára készítette a köteleket. Laci bácsi megfigyelte, hogy dolgozott, s nekifogott maga is. Elmondása szerint sokszor hasznát vette annak, amit a szász mestertől tanult, nyugdíjazásáig rengeteg kötelet készített, és szerinte jól megfizették a munkáját. Sajnos, nincs utánpótlás, a fia nem folytatja mesterségét, őt inkább a vasmegmunkálás érdekli, a menye a lóféket is meg tudja fűzni. Ehhez a mesterséghez nagy-nagy türelem szükséges – mondotta végezetül Laci bácsi, aki megígérte, amint lejárnak a nyári mezei munkák, megkeresi rég nem használt szerszámait, hogy élőben is bemutassa a tudományát.
