Az első igazi „strandoló” állítólag francia hölgy volt, bizonyos Boigne grófnő. Ő Dieppe-ben fürdött a tengerben. Hordozószékén vitték a hullámok közé, két komornája kíséretében.
A szokatlan látványosságra óriási tömeg verődött össze a parton, és azt találgatta, hogy a nemes grófnőt veszett kutya harapta-e meg, vagy más módon veszítette el józan eszét. Mindenesetre a nagy kísérlet divatot teremtett, és még valamit: Boigne grófnő hordozószékéből származtak az északon oly divatos tolható fürdőházikók.
Goethe fiatal korában szeretett a szabadban, folyóban fürdeni – erre élete derekán mint ifjonti bolondságra gondol vissza. Angliában viszont a 18. század második felében már divattá vált a tengeri fürdőzés; az angol példa nyomán 1793-ban megnyílik az első német tengeri fürdő is a Keleti-tenger partján, Heiligendammban.
Magyarországon az 1890-es években kezdődött meg az igazi napozás a káposztásmegyeri kis szigeten a daliás Porzsolt Gyula vezetésével. Ő maga és fiatal csapata, akikből mind jeles atléta lett, már kis úszónadrágot viselt. Pedig ekkoriban még a velencei Lidón is nyakig felöltözve strandoltak.
Ami pedig az erkölcsöket illeti, idézzünk egy latin bölcsességet: castis omnia casta, ami magyar strandnyelvre fordítva azt jelenti, hogy a tisztáknak minden tiszta – néha még a medencék vize is...
(Kíváncsiak Klubja)
