Míg a székely régióban az egy betegre szánt kezelési költség 46 forint, Magyarországon 42, Ausztriában közel négyszer ennyi, azaz 166 forint. A négy székelyföldi kórház 200 ággyal rendelkezik. Míg Székelyföldön minden 107 500 lakosra jut egy kórház, Ausztriában 47 571-re, Ma­gyarországon (az 1871-es évi adatokhoz hasonlítva) 248 731-re. A négy kórház azonban kevés a 430 ezer fős székely magyar közösség számára, ezért már ekkor fontolgatják újabb kórházak építését Gyergyószent­mik­lóson és Kézdivásárhelyen.
1870-ben a székely egészségvédelmet 162 bába, 43 orvos és 17 sebész látja el. Ekkor Székelyföldön minden 9945 emberre jut egy orvos, Magyarországon pedig 8520-ra. Míg Székelyföldön minden 2640 lakos­ra számítható egy bába, Magyarországon 1793-ra, Ausztriában 732-re. Ha a gyógyszertárak számát összevetjük, az arány még rosszabb. A székely egészségügy helyzetét 1877-ben Kozma Ferenc így foglalja össze: „a) kórházaink (…) és betegágyaink száma igen kevés; b) kórházalapjaink elégtelenek (…)[az] életerős és a fokozódó követelményeknek megfelelő fejlesztésre; c) egészségügyi személyzetünk létszáma elégtelen. Ezekhez járul d) a téli fürdőintézetek rendkívül csekély száma.”
Székelyföldön ez idő tájt egyetlen elmebeteggondozó kórház (tébolyda) sem működik. A Horvátországgal együtt vett történelmi Magyarországon is csupán négy intézményt tartanak fenn, Budapesten, Fiuméban, Zágrábban és Nagyszebenben. Eszerint Kelet-Magyarország számára elégséges a szebeni kórház. Azonban, ha az adatokat összehasonlítjuk az ausztriaiakkal, ahol 18 tébolydát működtetnek, egyértelmű, hogy számuk elégtelen. Nem képzelhető el, hogy Ausztriában az elmebetegek száma többszöröse lenne a magyarországinak és a székelyföldinek. Hasonlóképp, míg Magyarország egyetlen lelencházat tart fenn Budapesten, Ausztria tizenötöt.
1849 után, bár történt némi előrelépés a kórházak, gyógyszertárak és más egészségügyi intézmények létrehozása tekintetében, ez még messze nem felel meg a társadalmi igényeknek. Csak a XIX. század utolsó negyedében kerül sor a székelyföldi modern egészségügyi intézményrendszer kiépítésére, létrehozására.

Szegények és koldusok
A kórházi ellátás modern alapokra helyezésével együtt napirendre kerül a szegények orvosi ellátásának kérdése is. Szárazpataki Pataki Dániel 1863-ban kiadott munkája szerint a szegények orvosi kezelése kielégítő: „az intézmények minden szegénységüket igazoló beteget felvettek (…). Külföldi illetőségűek is nyerhettek elhelyezést, de az ápolási díjakat az illető országnak kellett megtérítenie. A hazai illetőségűek költségeit az országos pénzalap fedezte.” Az idillikusan bemutatott állapot azonban nem tart sokáig, mert az 1875-ben kiadott III. törvénycikk előírása szerint a szegények kórházi kezelésének költségeit a kórházat fenntartó településnek kell állnia. E törvény a kórházak költségvetését terheli meg.
Marosvásárhelyen 1870 táján meg­tiltják a koldulást, de nyilvántartásba veszik a szegényeket és a koldusokat. A szegényeket három csoportba sorolják, segélyezésüket az egyházak által szervezett jótékonysági összejövetelek bevételéből, a büntetéspénzekből és az adományokból teremtik elő, amelyet hetenként osztanak ki. Azonban nem mindenütt sikerült e kérdést rendezni. A berecki tanács – egy felsőbb hatósági körkérdésre válaszolva – 1830-ban és 1847-ben azt állítja, hogy náluk a szegénykérdés megoldott, mert azoknak van rokonuk.
Akiknek pedig nincs, azok számára engedélyeznek heti egynapos koldulást.
A modern értelemben vett szociális intézményrendszer csak a XIX. század második felében épül ki. A korábbi helyzet­ről írja Gyáni Gábor: „A szegénypolitika rejtett vagy nyílt célja sokáig a koldulás adminisztratív korlátozása-felszámolása, (…) segélyezés azzal a szándékkal, hogy visszatartsák az egyént a kéregetéstől.” 1871-ben adják ki azt a községi törvényt, amely kötelezi a helyhatóságokat a szegények eltartására. Az újabb törvények büntetik a csavargást, a kéregetést.

(folytatjuk)