Bár tizennyolc esztendő múlott el lassan a hírhedett Har—Kov-jelentés óta, mely szinte kollektív bűnösséggel vádolta meg a két megye többségében magyar lakosságát, a nacionalisták buzgalma azóta sem lanyhult lényegesen, bár a szájtartás változott némiképpen. Már nem beszélnek a románok tömeges elűzéséről, az ellenük elkövetett atrocitásokról, e szlogenek helyét az idő teltével egy szelídebb, de körmönfontabb váltotta fel: a sirámoké, melyek szerint mégis tarthatatlan, hogy a románság kisebbségben éljen országa bizonyos területein, ahol a román nyelvet ráadásul idegen nyelvként akarják kezelni a helyi magyar nemzetiségű potentátok, de a lakosság többsége is. Ezért szeretné Dan Voiculescu sokszorosan bukott pártelnök, zavaros múltú, még homályosabb jellemű önkinevezett nacionalista politikus, hogy az állampolgárságot kössék a tökéletes nyelvismerethez, mintha a Székelyföld lakosságának őshonos magyar többsége tegnapi, tegnapelőtti bevándorló lenne, s nem ezer esztendeje kultúrát, hagyományt és élhetést teremtő közösség, melynek egységét ugyan már kilencven esztendeje bontogatni próbálják, de lényegesen megtörni nem tudták. Folyt és folyik a szórványságra irányló kísérletek sorozata, s ezek egyszerre gazdasági, adminisztratív, egyházi jellegűek, mik mind arra irányulnak, hogy itt is az országos többségi akarat és dominancia érvényesüljön. Mozgatói, inspirátorai ezért berzenkednek az autonómiaigény puszta emlegetésétől is, mert netalán az ide telepedett egyszerű román ember is rájöhetne, hogy egy régió önrendelkezése nem az ördögtől való, s akár jót is hozhat. Voiculescu — kinek, mint hallom, háromszéki magyar asszony a felesége — és társai ezért félnek az igazság és a realitások elismerésétől, mert a békés és természetes együttélés (de mindenki saját régulája szerint) távlati céljaikat veszélyeztethetné. Ezért kell hát országos méretű nemzeti ünnepet szervezni Sepsiszentgyörgyre, s akár autóbuszokon szállítva is, tömeget ,,varázsolni" a rendezvényre.

És sírni, panaszkodni, felhívni — úgymond — a figyelmet a helyi románság keserű sorsára. Hogy kijelentéseikből egy szó sem igaz, az nem nagyon számít, a lényeg az, hogy ébren tartsák a nemzeti fölény eszmeiségét s azt a tudatot, hogy a tömbben élő székelység idegen test a nagy kohézió elérésének útjában. Akadály, kolonc és kölönc.

Ünnepelni, persze, bárhol lehet (szabad és demokratikus ország lennénk ugyebár, s ráadásul EU-tagország immár!), de azért gusztusosabb és illőbb kinek-kinek otthon ünnepelni. A saját portáján.