Nem véletlenül maradt távol az urnáktól a vasárnapi népszavazáson a magyarság túlnyomó többsége. Torkig vagyunk – üzenték a Dâmboviţa partján a sárdobálásból ki sem látszó politikusoknak, de lám, hamis nemzetféltés, immár nem is álcázott nacionalizmus volt rá a válasz.
De vajon nem vagyunk-e mi magunk is vétkesek kissé eme áldatlan helyzetben? Nem vagyunk-e túl lagymatagok, közömbösek, ha közösségi céljainkról van szó, elsősorban az autonómiáról, melyről tudjuk – rosszabb esetben csak sejtjük –, segítene abban, hogy biztonságban érezzük magunkat, függetlenül attól, miként vetik a cigánykereket Bukarestben? Vajon nem vagyunk-e túl kényelmesek, amikor az apró lépések taktikájával remélünk közelebb jutni céljainkhoz? Hisz ismét bebizonyosodott: védtelenek vagyunk a bukaresti politikai háborúzással szemben. Szélcsendben még talán-talán elvagyunk, megvagyunk, de ha vihar kerekedik a nagypolitikában – mint például az elmúlt hetekben, amikor minden szinten dúlt a harc, és véget érni azóta sem akar –, tehetetlenül sodródunk.
Mennyivel jobb lenne, ha könnyedén legyinthetnénk, üssék-vágják egymást odafent, minket annyira nem érint, mi egymást tisztelve dolgozunk, pénzünk helyben marad, iskoláink a mieink, magyarul tanulunk, biztonságban, otthon vagyunk.
Európa és a világ szeme most Románián. Kár lenne nem kihasználni ezt, és ne jelezni a nagyvilágnak, itt e magyar közösség nem kér mást, csak ami Európa számos országában oly jól működik: területi autonómiát, kulturális autonómiát. Hogy otthon lehessünk ebben az országban, és ne érezzük va­lamiféle istencsapásnak, hogy itt kell élnünk, ha nem akarunk külföldre vándorolni.
Most még talán lehet. Míg el nem balkániasodunk magunk is olyannyira, hogy végleg betemet e Dâmboviţa-parti sár...