Én egyszerűen kisfiam egészségéért aggódtam. Valentin egyre többet aludt, ha felébredt, akkor is feltűnően levert, fáradt volt. Pedig én mindent elkövettem, hogy naponta újratöltsem az energiáit. Például: jött egy bolondos ötletem, és olasz „nyelvleckével” próbálkoztam.
Amikor először szólítottam meg olaszul, olyan kiejtéssel, ahogyan én azt a folyosóról, vagy a kihallgatóteremből hallottam, Valentin nagyot nézett, és elnevette magát. De könnyen megértette, hogy vannak olyan bácsik és nénik a világon, akik másként beszélnek, mint mi. Elvégre együtt voltunk Moszkvában Gocz János bátyámat, Tereza sógornőmet és baráti körömet meglátogatni, sőt, Budapesten is. Máskor térdemre ültettem, döcögtettem, és énekelgettem neki a dálnoki nagyapámtól tanult dalokat és a számomra örökre emlékezetes versikét is: „Icipici pil-lan-gó, / icipici lep-ke, / légy te jó szó-fo-ga-dó, / szállj le a ke-zem-be. / Hohohó, hohohó, / messze-messze-messze, / a pillan-gót megfogtam, / itt van a ke-zem-ben.” Aztán, ha belefáradtunk, nyomogattuk a török vécé pedálját. Ha ebbe is beleuntunk, akkor a zárka ablakán át a felhők vonulását figyeltük, vagy amikor besütött a nap, az árnyékokkal szórakoztunk. Elfogyasztottuk mindennapi makaróninkat, és utána Valentin két kanállal üthette a lábos alját. Napfénybe helyeztük a mackót, mozgattuk kezét-lábát és figyeltük, miként mozdul a hatalmasra nyúló árnyék. Időnként „nagymosást” rendeztem; hideg vízzel a kagylóban kimostam fiam bugyikáját, a zoknit, az alsóinget és darabonként saját fehérneműimet is. (A mosószert szabályosan kiköveteltem őrzőimtől.) Ilyenkor Valentint abba a lepedőbe bugyoláltam, amin aludtunk. Központi fűtés működött a cellában, nem fáztunk, bár december volt, a ruhák is hamar száradtak a fűtőtesten. Tehát mindennapjaink minden nyomorúságából játékot rögtönöztünk, de kisfiam szemmel láthatóan mindenbe belefáradt. Az álmatagság, a napról napra fokozódó közöny aggasztó volt.
Vajon valamiféle nyugtatószert kevernek Valentin csupornyi cukros tejébe? Vagy talán elérkeztünk a gyermeki lélek tűrőképességének határához? Ez a kérdés nyugtalanított egyfolytában.
Reggelente természetesen újabb kihallgatásokra kísértek. Egy alkalommal meglepően újszerű kérdésre kellett válaszolnom:
– Mit tud a nukleáris létesítményekről?
– Nukleáris?.. Létesítményekről? Én... semmit! Életemben sem hallottam ilyesmiről!
– Na, ide figyeljen asszonyom! Ajánlom, hogy erőltesse meg a memóriáját!
– Nukleáris létesítmény?! Valami rémlik! Igen! „Unitate nucleară” – ez a felirat szerepelt a bejárat felett, továbbá a sugárveszélyre figyelmeztető jel (mint a röntgeneseknél) és a szöveg, hogy idegeneknek tilos a bemenet.
– Na látja? (A kihallgató tisztnek felvidult az arca.) Halljuk!
                                                             *
Terhességem kálváriájából kifelejtettem azt a mozzanatot, amikor a szülés előtti napokban az arcomon megjelent egy lepkeszerű, pirosas elszíneződés.
– Nyomja a májat a gyermek, majd eltűnik, legyintett az orvos.
Megszületett Valentin, bonyodalommal, ahogy azt elmeséltem, de a piros „lepke” nem akart eltakarodni. Rövidesen leküldtek mentővel Bukarestbe, az ország akkoriban legfelszereltebb klinikájára. A küldőcédulán a következő felirat szerepelt, három kérdőjellel ékesítve, így: „Lupus erithema. Sistem (???)”. Én nem tanultam ilyesmiről, de megérdeklődtem, hogy mit jelent. Bár ne kíváncsiskodtam volna! A lupusz egy autoimmun betegség, egyfajta „halálos ítélet”. Mondanom sem kell, hogy egész úton Bukarestig imádkoztam, a Jóistenre és a három kérdőjelre bízva sorsunkat. Mert hogy én „lupuszos” vagyok, az hagyján, de mi lesz a gyermekkel?
                                                              *
– Bevittek a „nukleáris egység” feliratú osztályra – magyaráztam a kihallgatóimnak. – Ott egy rozsdavörös színű injekciót kaptam a bal faromba. Valamilyen radioaktív nyomjelzőt fecskendeztek belém: aranyat (?), kobaltot (?)... nem értek hozzá! Rette­ne­tesen fájdalmas volt! Ezután feküdnöm kellett egy ideig, majd egy hatalmas műszer alá helyeztek. A végeredmény – Istennek hála – negatív volt. Az injekció nyoma egy tekintélyes kövesedés formájában ma is kitapintható a farizmomban. Ennyit tudok mondani a nukleáris egységekről, tisztelt komisszár úr!
A kihallgatást vezető tiszt szemmel láthatóan bosszús volt.
– Maga a mellébeszélés mestere, szép­asszony! Na rendben! Mára ezt a kérdést hagyjuk! Arról meséljen inkább, de ne melléje, hogy mit keres 2500 lej, pontosabban huszonöt darab vadonatúj román százlejes a bundája bélésébe rejtve? Netán hamis pénz?
– Nem lehet hamis pénz! A temesvári takarékpénztárból vettem ki százezer lejt, amikor útnak indultam.
– Százezer lejt? Hm! Folytassa!
– Egy ház árával indultam! Azt ígérték, szereznek nekem egy hamis útlevelet, melyben a gyermek is benne lesz, de elcsalták a pénzemet. Ennyi maradt: 2500 lej! Bácskatopolyán férjhez adtak egy suhanchoz, aztán leküldtek Belgrádba, ahol beteg lett a gyermek, a kórházi papírt ismerik... (Ömlött belőlem a panasz.)
– És kik ezek a bácskatopolyaiak? Ne­veket kérünk, pontos címet, ilyesmit...
Nos, nekem ez a kérdés már régóta hiányzott! Kati „barátnőmet” én bizony beköptem: utca, házszám, telefonszám stb. (Na, nesze neked, Kati! Megérdemled, ha elkapnak!) Kihallgatóim egyike az iratcsomó után nyúlt, belelapozott, majd amikor – feltételezhetően – rátalált „Sanyika-férjem” adataira, bólintott, és azt mondta:
– Végre ebben a kérdésben tiszta vizet öntöttünk a pohárba!
– Mára ennyi elég is lesz – mondta a társa.
Jóleső meleget éreztem a szívem körül. Mégiscsak rendes emberek ezek a komisszá­rok, vagy  minek is nevezzem őket. Az igaz, hogy egy fogamat beütötték, a hajamat megcsúfolták, hetek óta nyomorgatnak, vízbe is akartak fullasztani a minap (bizony: egy dézsa hideg vízbe nyomták a fejemet, és addig tartották, amíg fulladozni kezdtem), de győzni fog az igazság!
– Egy kérdésem van, ha megengedik! – szólaltam meg, mielőtt kikísértek. – Kisfiam egyre nehezebben viseli a zárkaéletet. Nap­ról napra aluszékonyabb az utóbbi időben. Tesznek valami nyugtatót a tejébe? Mert épp így jártuk meg Belgrádban...
– Szó sem lehet róla, hogy drogoznánk egy gyermeket! De az önök helyzete valóban egyre nyomasztóbb. A megoldás kulcsa az ön kezében van, asszonyom – mondta a nyomozótiszt sokatmondóan rám szegezve a tekintetét, és távozott a teremből.
Az én kezemben a megoldás kulcsa? – elmélkedtem késő éjszakáig, de nem sok eredménnyel.
Másnap délelőtt szokatlan operativitással kezdődött a kihallgatás. Dicséretet kaptam az egy nappal azelőtti „együttműködésért”, majd így folytatódott az interjú:
– Ön azt nyilatkozta tegnap, hogy egy ház árával indult útnak Romániából. Ma is fenntartja?
– Igen!
– Árulja már el, asszonyom, mert a szabadulás kulcsa az ön kezében van: a szovjet avagy a román titkosszolgálat finanszírozta a küldetését?
– Én nem vagyok kém! A pénzt én kerestem! Elmondtam már, hogy két vagon értéktárggyal tértem haza a Szovjetunióból. Azt is, hogy 2500 lej volt a szövőnői fizetésem...
Kihallgatóm erre a tekintetével intett a hátam mögött álló foglárnak. Leültettek a székre, a kezemet hátrabilincselték, és én lélekben felkészültem, hogy kiütik a következő fogamat is, amikor szokatlan, rettenetes fájdalmat éreztem. A hátam mögött álló „hóhér” hirtelen mozdulattal egy varrótűt ütött a hüvelykujjam körme alá.
– Nem vagyok kém! Kérem, ne bántsanak többet! Adják vissza a mérgemet! Ígérem, hogy megdöglöm – sikoltoztam.
– Még van ideje! Gondolkozzon! Kém-e, vagy sem?
Éreztem, hogy a jobb kezem mutatóujját matatják (tehát azt készülnek megdöfni!), de a továbbiakra már nem emlékszem. A nővéri szobában ébredtem fel az ájulásból. Két ujjam volt feldagadva, tehát a mutatóujjamat is megszúrták. Kértem, vigyenek vissza gyermekem mellé, mert mindig attól tartottam, hogy becsúszik a lába a török vécé nyílásába és eltörik. Engedélyt kaptam, hogy szobámba kísérjenek. Valentin rettenetesen megijedt a perfúziós állványtól. A nővér mellettem állt, amíg becsepegett a gyógyszer, aztán magunkra maradtunk. Másnap ismét bekísértek.
– Asszonyom! Három hete tart a kihallgatás, de semmire sem jutottunk. A gyermek helyzete valóban tarthatatlan! Sürgősen szociális otthonba kell helyeznünk. Önt viszont, mert nem hajlandó vallomást tenni, más intézetbe kell vinnünk. Kérem elvezetni az asszonyt! – szólt a foglárnak.
– Nem adom a gyermekemet! Komisszár urak! Könyörgöm! Értsék meg! Nem vagyok kém!
Kezem hátul volt összekötve. A kísérőm határozott mozdulatot tett, hogy kivezessen. Én szabadulni próbáltam, sikoltoztam:
– Nem hagyom a gyermekemet! Adják vissza a mérget, de most rögtön!
Ordítottam, őrjöngtem, rugdalóztam... Beugrott egy másik foglár is, hátulról lefogott. Mellemben rettenetes nyomást, fájdalmat éreztem... Rángatóztam, visítottam, megharaptam a foglár kezét, de csúnyán! Végül szabályosan leüthettek, mert többre nem emlékszem.
Ébredés: a megszokott nővéri szobában. Fejem: zúg. Nyugtatás: perfúzióval! Utána: lábon tántorogva vissza a cellába. Kitárul a rácsos ajtó. Nem hittem a szememnek! Mindennapi makarónink az asztalra kiborítva! Valentin a két kanállal önfeledten dörömbölt a lábos fenekén, és a tőlem tanult dallamot dúdolta.
– Kisfiam! Valentin! Aranyom-drágaságom! Hát te még itt vagy? (Odaszaladtam, magamhoz öleltem, úgy maszatosan, olyan elhatározással, hogy soha sem eresztem el többé.)
Magunkra maradtunk, és miután lassanként kijózanodtam a nyugtatók hatása alól, az aznap történteken gondolkoztam. Női ösztöneim azt súgták, hogy fordulópontra érkeztünk. Ha nem szakítottak el minket egymástól, akkor egyszerű lélektani zsarolás volt az, ami ma történt. Erőt adott nekem ez a hipotézis! Másnap reggel újabb meglepetés ért: szokatlanul változatos reggelit kaptunk. Nem szóltam, de amikor ebédre illatos, sült csirkecombot (!) hoztak párolt rizzsel, sőt, egy-egy darab porcukrozott almás tésztát is kaptunk, nem bírtam ellenállni a kíváncsiságnak, és rákérdeztem a felügyelőre:
– Mire fel ez a luxuskiszolgálás?
– Nem tudja? Karácsony van, asszonyom!
Én azonnal sírva fakadtam. Hát ide jutottam! Az, amit meg kell élnem, már gyermekkoromtól, vajon küldetés-e, vagy büntetés? Eszembe ugrott Bácskatopolya monumentális katolikus temploma. Igen! Ez a büntetés! Mert abba, ami a gyönyörű oltár előtt történt, nem lett volna szabad belemennem. A hit- és templomgyalázásba!! De mit tehettem? Temesváron kellett volna maradnom, és elviselnem, amit a sors rámszabott? Igen! Én menekülni próbáltam előle! Jézus Krisztus előre tudta, hogy mi vár rá! De nem menekült! Vajon mi lett volna, ha elárulja az apját, és a tőle kapott küldetését?...

(folytatjuk)