Bálint Ágnes: Mazsola – Az ehető ház

2012. augusztus 4., szombat, Kiscimbora

A Futrinka utca végén, szinte már a mezőn ócska, molyette kalap hevert. Ez alatt a kalap alatt tanyázott Manófalvi Manó, a madárijesztők barátja. Régebben a kalap is egy madárijesztő fején díszelgett, de amióta Manófalvi Manó megörökölte, és házszámtáblát szerelt rá, ház lett belőle.

  • Berde Blanka, Sepsiszentgyörgy
    Berde Blanka, Sepsiszentgyörgy

Sajnos, október végén, egy este a szél elfújta a kalapot házszámtáblástul, és Manófalvi Manó födél nélkül maradt. Más lakás után kellett néznie. Szerencsére talált a mezőn egy jókora sütőtököt, aminek a cinkék már kivájták a belét.
– Ez megteszi! – vélekedett a manó. – Ko­rántsem lesz olyan meleg, mint a kalap, de legalább nem fújhatja el egykönnyen a szél.
Fakéregből ajtót, ablakot mesterkedett a tökre, ablaküveg is került egy törött palack cserepeiből. Tűzhelyet agyagból tapasztott, s egy rozsdás cső lett a kémény. Az agyagból tapasztott tűzhely – ha jól megtömték kukoricacsutkával – csak úgy ontotta a meleget.
„Már nem is bánom, hogy a kalap elröpült a fejem fölül – gondolta Ma­nófalvi Manó a tűz mellett üldögélve. – Ez a tökház jóval melegebb lakásnak ígérkezik.”
Egy baj volt csupán: a tökházat mindenki meg akarta enni, aki csak arra járt vagy repült. Manófalvi Manónak unos-untalan fel kellett tápászkodnia a jó meleg kuckóból, hogy a varjakat, pockokat, nyulakat elriogassa.
– Nem látjátok, hogy ebben a tökben laknak? – kiabálta mérgesen, lúdtollseprűjével hadonászva. – Ez nem megennivaló!
Lámpagyújtás után nemigen háborgatták, mert a tökházikó ablaka messzire világított, s még a legvaksibb vén varjúnak is feltűnt, hogy amiben lámpa ég, az nem ehető. Manófalvi Manó ilyenkor nyugodtan nekiülhetett újságot olvasni.
Egy este épp a híreknél tartott („...leugrott a mozgó kerékpárosról, és megütötte magát Bolha Barnabás szalmafalvi lakos...”), amikor kintről csámcsogást hallott.
Ugyan ki csámcsoghat odakint? Manófalvi Manó el sem tudta képzelni. Mikor azonban a tökházikó falán lyuk keletkezett, s a csámcsogást már úgyszólván a szobában lehetett hallani, Manófalvi Manó rádöbbent, hogy valaki – lámpavilág ide, lámpavilág oda – megint belerágott a tökbe. Felkapta a seprűt, és kirohant.
Egy induri-pinduri malac rágta a házat. Manófalvi Manó még soha életében nem látott ilyen hitvány kis malacot. Nem is teketóriázott vele sokat: egyszerűen odébb söpörte.
A kismalac gurult, és torkaszakadtából visított:
– Ui, ui, ui!
– Majd adok én neked másnak a házát bekebelezni! – fenyegette Manófalvi Manó a seprűjével.
A malacka bánatosan nyöszörgött:
– Éhes vagyok! Már órák óta nem ettem!
– Akkor sem kell fölfalni a házamat! Különben is adhatok neked kukoricalepényt. Tessék, kerülj beljebb!
– Kukoricalapény! Édes, drága kukoricalepény...
Fél perc múlva csámcsogástól visszhangzott az egész tökház.
– Ez aztán ízlik nekem! – mondta a kismalac két harapás között.
– Ne beszélj teli szájjal! – figyelmeztette a manó. – És főleg ne csámcsogj! Evés közben szíveskedjél csukva tartani a szádat!
A kismalac szelíd mosollyal nézett rá:
– Hiszen úgy nem lehet enni!
– Dehogynem! – biztatta a manó. – Próbáld csak meg!
Rövid kísérletezés után a kismalac megállapította, hogy csakugyan lehet csukott szájjal enni. Mire ezt jól begyakorolta, elfogyott az egész tál délről maradt kukoricalepény.
– Úgy jóllaktam, mint a duda! – dőlt hátra a kismalac szuszogva. – Még el is álmosodtam.
Manófalvi Manó megsimogatta a feje búbját.
– Aztán, ha hazamégy, otthon is jusson eszedbe, hogy szépen kell enni!
Erre a kismalac váratlanul sírva fakadt:
– Ui, ui, ui!
– Szent Szilvamag! – kiáltott Manófalvi Manó. – Most meg ki bántott?
– Senki! – szipákolt a kismalac. – Csak eszembe jutott, hogy nekem nincs is hova hazamennem...
– Ejha! Hát nincs otthonod?
– Ni... nincs... Elkergetett a gazda, mert azt mondta, olyan kicsi vagyok, mint egy szem mazsola. És belőlem úgysem lesz soha tisztességes disznó!
A derék manó szíve megesett a kismalacon. Azt mondta hát neki:
– Tudod mit, te Mazsola? Maradj itt nálam! Úgyis mindig egyedül vagyok, s hacsak nem fúj erre a szél egy-egy újságlapot, bizony sokat unatkozom magamban.
A kismalac hirtelen szólni sem tudott örömében. Orrocskáját beletörölte Manó­falvi Manó nadrágszárába, és összevissza röfögött:
– Manócska, kedves Manócska, de jó, hogy itt maradhatok! Hova is mentem volna, mivé is lettem volna?
A nagy örvendezés után közös erővel betapasztották a lyukat, amit Mazsola rágott a tökhéjon. Igaz, Mazsola inkább csak nézte, hogyan dolgozik Manócska. Nagyon álmos volt már.
El is aludt a kályhalyukban.

Hozzászólások
Támogassa a Háromszéket! Önnek is fontos, hogy megbízható, hiteles forrásból tájékozódjék? Szeret elemzéseket, véleményanyagokat olvasni? Jobban meg akarja ismerni Székelyföld múltját, természeti, kulturális értékeit? Szívesen olvas a háromszéki művelődési életről, új könyvekről, színházi előadásokról? Szereti az alkotó emberekkel, vállalkozókkal, pedagógusokkal, sportolókkal készült interjúkat? A Háromszék napilapnál azért dolgozunk, hogy tartalmas olvasmányokat kínáljunk Önnek.
Ha Önnek is fontos a Háromszék, kérjük, adományával támogassa lapunk internetes kiadását.
Szavazás
Részt vesz-e a december 1-jei parlamenti választásokon?







eredmények
szavazatok száma 182
szavazógép
2012-08-04: Kiscimbora - :

Osváth Erzsébet: Madárijesztő

Madárijesztőnek
nincs a mezőn
dolga.
2012-08-04: Múltidéző - Németh Csaba:

Megyék, régiók az idők sodrában (2.)

Nemesi vármegye
A 12–13. század fordulóján elmélyült a Szent István-i „kettős modell” válsága. III. Béla király (1172–1196), de főleg fiai, I. Imre (1196–1204) és II. Endre (1205–1235) idején a királyi birtokok feltétel nélküli adományozásával és a különböző társadalmi csoportok ispáni fennhatóság alóli mentességének biztosításával a királyi hatalom meggyengült, a királyi várispánság alól szinte teljesen, a királyi vármegye alól pedig nagyrészt kicsúszott a talaj.