Mint arról beszámoltunk, július végén a sepsiszentgyörgyi Lármafa Egyesület öt önkéntese útnak indult az északnyugat-indiai Zanglába, hogy bekapcsolódjék egy Himalája alatti magyar nemzeti emlékhely: annak a szobának, illetve középkori kolostornak a felújításába, ahol másfél évig dolgozott Kőrösi Csoma Sándor, és ahol elkezdte a tibeti nyelv és kultúra tanulmányozását. A továbbiakban első indiai úti beszámolójukat olvashatják el.
Indiára semmilyen előzetes tájékozódó olvasás vagy információgyűjtés nem készíthet fel. Az első kultúrsokk már Delhiben, közvetlenül leszállás után ért, amikor a reptérről kilépve teljes erejével ütött mellbe a legtöményebb India. A főváros 40 fokos, nedves, enyhén illemhelyszagú hajnali levegőjének fojtogató hatása alatt megérkeztünk a Paharganj nevű bazárnegyedben levő szállásunkra, mely messzemenően alulmúlta nyugat-európai, kifertőtlenített kultúránkra alapozott elvárásainkat. Hangzavar, riksák tömege, szemét, bűz, sápadt turisták, furcsábbnál furcsább emberek, émelyítő, párás meleg. Delhi maga a pokol.
Harmadnapra szorongásainkat és félelmeinket félretéve megpróbáltuk lassan élvezni ezt a teljesen idegen kultúrát. Egy egész napot száguldoztunk a híres indiai háromkerekű fedett, motoros járgányon, a tuk-tuk-on. Körbelátogattuk Új-Delhi nevezetességeit.
A fővárost elhagyva 13 órás kényelmetlen éjszakai buszutazás után megérkeztünk a Himalája erdős lábainál fekvő, Delhi után megváltóan kellemes éghajlatú Manaliba. A város és környezete meglepően hasonlít Tusnádfürdőre és környékére. Kellemes és olcsó szállást találtunk. Kétnapi pihenőnk alatt meglátogattuk a helyi nevezetességeket, az óváros gyönyörű, ősrégi házait, szentélyeit. Kipróbálhattuk a helyi konyha húsmentes, de zöldségekben és fűszerekben gazdag különlegességeit is. Mint utólag kiderült, csak ezután jött a java: a Manali–Leh buszjárat. Körülbelül négyszáz kilométeres utunk a Himalája veszélyesen szűk, szerpentines, aszfaltozatlan és nagyon forgalmas tájain vezetett. Hatalmas megpróbáltatást jelentett csapatunk számára: a rosszullét, az érzelmi és pszichikai magaslatok és mélységek hullámzásában telt a buszozás.
Leh városába megérkezve a fáradalmakat már másnapra feledtük, a város lenyűgöző összképe minden szenvedésünkért kárpótolt. A Himalája egyre magasodó hegyvonulatában megbúvó oázis, a Kis Tibet nevű térség fővárosa gyönyörű, sziklákra épült szentélyeivel, palotáival, gompáival már az első pillanattól elkápráztatott. Ötnapos lehi pihenőnket a légszomj és az általános erőtlenség jellemezte, de harmadnapra kezdtük megszokni környezetünket. Ennek örömére szállásadónk segítségével hatfős motorbicikli-túrára indultunk három, India-szerte nagyon elterjedt, régi szabású Royal Enfield motorkerékpárral. Az óránkénti 80 km-es sebességet alig elérő, de azért nagyon erős, mélyen búgó, helikopterhangú gépeinken westernfilmeket idéző tájakon söpörtünk végig, igazi kemény fiúknak (lányoknak) éreztük magunkat egy teljes napig. Körutunk részeként pár elképesztő gompát és szentélyt láthattunk az Indus folyó mentén.
Negyednapon, bármennyire is szerettünk volna még akár egy hónapot is Lehben henyélni, hajnali ötkor elindultunk Zangla felé. Ez az utazás semmivel sem bizonyult kényelmesebbnek az előzőnél, de most már könnyebben vettük az akadályt. Röviden: Lehtől Kargilig olcsó helyi járat 500 km-es útra, egy rossz fékű, kitört ablakú busszal, melynek muzulmán sofőrje a szélvédőre ragasztott „Live like Ali, die like Hussein” (Élj úgy, mint Ali, halj meg úgy, mint Husszein) felirattal nyugtatta így is felborzolt idegeinket. Kargiltól Padumig: a kargili taxi-maffiával folytatott többórás küzdelmeink eredményeként sikerült egy enyhén szólva drága és nagyon rossz állapotban levő terepjárót beszerveznünk, melynek sofőrje ráadásul tapasztalatlan zöldfülűnek bizonyult. 250 km-es, gyönyörű tájakon és falvakon keresztül vezető utunk végén – három kerékcserével, sűrű halálfélelemmel, rummal és egy be nem tervezett, 4000 méter magasságban fekvő, hotelnek nevezett kőhalmazban való megszállással – megérkeztünk Zanglába.
Itt találkoztunk a Csoma Szobája Alapítvány húszfős önkéntescsapatával. Beavattak bennünket az itteni élet rejtelmeibe, és következő havi munkánkról is eligazítást kaptunk tőlük. Első, szombati munkanapunk tapasztalatai megerősítették bennünk, hogy szép és igazán emberpróbáló feladat előtt állunk, amely biztosan mindannyiunkban mély nyomot fog hagyni.
Első látogatásunk Csoma palotabeli sarokszobájában az elképzeltnél többszörösen megható élmény volt. Az utóbbi két hét tapasztalatait összegezve: úgy érezzük, sokkal közelebb kerültünk Kőrösi Csoma Sándorhoz, és leírhatatlan tisztelet ébredt bennünk iránta, hogy ezen az emberi életre majdhogynem alkalmatlan vidéken élt és alkotott.
A Lármafa Egyesület csapata
