Sokszor csüggedünk, gyakran legyintünk keserűen, beletörődően – és ilyenkor bizony gyógyír számunkra minden olyan hír, minden siker, mely valamiképpen közösségünk erejét mutatja. Akkor, amikor már-már kételkedni kezdenénk abban.
 Ki ne örülne például, amikor a Lon­donban zajló olimpiai játékokon elsőként érnek célba úszóink, kajak-kenusaink, dobogóra állhatnak vívóink, atlétáink, birkózóink? Ki ne feledné, bár néhány percre, minden baját, amikor sportolóink nyakában megcsillan az érem, felcsendül a magyar himnusz, ki ne húzná ki magát büszkén, amikor egy egész világ adózik elismeréssel e kicsinyke ország képviselőinek nagy teljesítményei előtt? És kinek nem csillan meg könny a szemében, amikor az úszóbajnok Gyurta Dániel tizenötmillió magyarnak köszöni meg aranyérmét? Jó hírünket, nevünket viszik ők a világ minden sarkába, és közben, szinte észrevétlen, hitet, reményt lopnak szívünkbe.
 Mint ahogyan hitet és reményt hozhat életünkbe az az elszántság, konok kitartás, ami jellemzi a Székely Mikó Kollégium előtt immár több mint egy hónapja folyó, Sánta Imre lelkész által kezdeményezett tiltakozást, melyhez napról napra többen és többen csatlakoztak Háromszék minden szegletéből. Mintha afféle olimpiai bajnokaink lennének ők is, akik viszik a zászlót, példát mutatnak, jelzik a nagyvilágnak: itt vagyunk, számolni kell velünk. Erőt jelent ez akkor is, ha nem ezrek állnak őrt az iskola előtt, hiszen üzenik: éber a közösség, nem tűri az ellene irányuló támadást, kész a polgári engedetlenség eszközeivel is élni, ha jogait sértik. És bizakodásra ad okot az is, hogy ezúttal mintha olyasfajta összefogás körvonalazódna, amelyben ugyanvalóst régen volt részünk, amelyben a nemzeti, a közösségi érdek végre felülírhat mindenféle párt- vagy egyéni érdeket, vagy sérelmet.
Aggodalmaink ellenére is merjünk hát nagyot álmodni – nemcsak az olimpia ideje alatt, de utána is. Mert okunk, de szükségünk is van rá, és mert nem vagyunk egyedül.