Háromszék arculatának elengedhetetlen színfoltjai a kapuk előtt, útszélen kínált áru. Első látásra nehéz eldönteni, hogy ki rakja portékáját a porta elé jobbacska bevétel reményében, s ki az, aki csupán megszokásból teszi, mert még gyerekkorában azt látta, hogy a szekéren közlekedők útszélről vásárolnak egyet s mást mezőre menet vagy jövet. Azt viszont látni, hogy a kínálat változatos.
A zöldségféléket nehéz lenne felsorolni, inkább az szúr szemet: sok helyen olyan terményt kínálnak, mely mifelénk nem őshonos. De van útszéli tej, tojás is, bár meg kell gondolni, a tűző napon tartott „falusi finomság” mennyire lehet friss, mire hűtőbe kerül. Érdemes hát kisebb körutat tenni, s benézni a sokak számára „falusinak” tűnő útszéli, kapu előtti árulás kulisszatitkaiba.
Múlt és jelen Szotyorban
Szotyor a háromszéki zöldségtermesztők egyik fellegvára. A mikroklíma, a megfelelő talaj, no meg a helyiek kitartó szorgalma segít abban, hogy a mezőn, a kertekben a legfinomabb zöldségek teremjenek. Kár – de sokatmondó, a kistermelők piaci kiszorulását bizonyító jelenség –, hogy a megyeszékhelyi központi piacon egyre kevesebb szotyori zöldséges kínálja áruját. Néhány évtizeddel ezelőtt a piacolás a falu családjainak többségében a megélhetést jelentette.
Préda Lajostól tudtuk meg, hogyan működött egykor ez a fajta családi vállalkozás. Valamilyen módon mindenki részt vett a munkában. A gyermekeknek is megvolt a maguk szerepe. Az ő feladatuk volt például az uborkamosás. Az eltevésre szánt csemegeuborkát az Olt vizében mosták, sikálták fényesre. Egy szállítmány ötszáz darab uborkából állt, ennyi kellett ahhoz, hogy a szekérnek megérje elvinni azt a brassói piacra. A reteknek ugyanez volt a sorsa, a gyerekek mosták, majd kötözték össze, mielőtt a piacra indultak volna. Aki kisebb mennyiségben vitt zöldséget Sepsiszentgyörgyre, már a hajnali autóbuszon megkezdte az árulást. Az akkor még teljes gőzzel működő autóvillamossági gyárba, gépgyárba, szövőgyárba, bútorgyárba, cigarettagyárba ingázó munkások (aki nem gazdálkodott, nem volt kollektivista, annak a gyárak adtak munkalehetőséget – nem a szocializmust nosztalgiázzák egyre többen, az akkori munkalehetőségek után vágynak nagyon sokan…) már a buszon beszerezték a tízórai mellé szükséges retket, zöldhagymát.
Lajos bácsi gyermekkorában Szotyorban nagy mennyiségben termeltek dinnyét, kitűnő, édes, zamatos „kobakok” nőttek a mezőn. Ugyancsak divat volt a padlizsán, paradicsompaprika és más olyan zöldség, melyet ma már a déli megyék kizárólagos termékének tartunk.
Honnan a szotyoriak nagy „zöldségtudománya”? – kérdeztük. Annak idején bolgárkertészeket telepítettek a községbe, nekik az volt a feladatuk, hogy megtanítsák a helybélieknek a zöldségtermesztés csínját-bínját, épp azért, hogy elő tudják állítani a proletár rétegnek, a gyári munkásoknak szükséges zöldséget.
És ma? Szotyorban négy kapu előtt találtunk zöldséget, mind a falu Brassó felőli kijáratánál, szomszédoknál. A választék most épp nem szemet gyönyörködtető: apróbb paradicsom, zöldpaszuly, néhány tök, hagyma, no meg pityóka...
Györbíró János nyugdíjasként termel zöldséget, amit a kapu előtt próbál eladni. „Ma még egyetlen autó sem állt meg, nem adtunk el semmit” – mondta ottjártunkkor, szerda délben. Nem kell az embereknek a falusi zöldség. Igaz, az idei szárazság miatt alig is lett valami, ami beérett, gyatra, megsínylette a vízhiányt. Maholnap nem éri meg termelni, az árat sem lehet megkérni, s nem is keresik az ilyen kistermelők zöldségét, ami pedig sokkal jobb, mint az importáru – magyarázta. A különbséget más példával is igazolja: kis unokája is tudja már, hogy a falusi csirke combja sokkal finomabb, mint az, amit édesanyja a boltból vesz.
A szotyori útszéli árusokkal szemben az Oltra ereszkedő lapály virul a sokféle zöldségtől. Ég és föld a különbség a kistermelő és a Szilágyiék zöldségüzeme között. Korszerű traktorok, öntözőberendezés, hatalmas fóliasátrak – ők már nem azok a gazdák, akiket az útszéli árulásról lehetne kérdezni. Azt viszont saját szemmel láttuk, hogy a szotyori zöldség ma is Brassó felé indul. Igaz, nem a Préda Lajos bácsi által felemlegetett szekereken, hanem kisteherautókon. Kökös felé menet értünk utol egy kovásznai rendszámú Volkswagen kisbuszt. Ablakaiból csokorba szedett, rózsaszín retkek kacagtak ránk.
Dinnyét vegyenek!
Farkasvágó már nem tartozik Háromszékhez, de az útszéli árulást ott is nagyban űzik. Főleg a dinnyehegyeken ragad meg az arra járók tekintette. Az egyik árustól kérdezzük, hol termett az áru. A kofa – látva, hogy Prahova megyei rendszámú autóban ülünk – rögtön rávágja mosolyogva, arcrebbenés nélkül: itt, nálunk. Amikor viszont bővebben szeretnénk érdeklődni, s megtudja, hogy újságcikkhez kellenek az információk, színt vált: hagyjon má’ engem, Domnu’, nincs mit mondjak. S valószínűleg az sem lett volna, mit mutatnia, ha kérdezzük, nem mutatná-e meg dinnyését, ilyent nem mindennap lehet látni felénk…
Ilyen dinnyeárusokkal találkozni különben a Rétyi-tó szomszédságában, megyénkben több más helyen is. Sőt, a dinnyések mozgó árudákkal járják a falvakat. Pepene, pepene! – rikkantják, s aki int, annak megállnak, kiszolgálják, sokszor a piaci árnál olcsóbban is. Legtöbbjük autója Buzău, Vrancea, Galac, Ialomiţa megyei – ők valódi dinnyetermelők, akik az országot járva próbálják eladni az árut. Ami a „papucs” Daciára felfér, az a benzin árát sem hozná ki. Többen összeállnak, kamiont bérelnek, több tíz tonna dinnyét raknak fel, majd a teherjárművet mozgó nagybani lerakatnak használva, onnan töltik fel újra kisautóikat. Mint minden esetben, kovásznai vagy magyarországi rendszámú autókból is árulnak dinnyét – ők már magyarul kínálják, hiszen helybeliek –, kihasználják a messziről jött termesztők kiszolgáltatottságát, a dinnyét felvásárolják potom pénzért, majd dupla áron továbbadják. Éppen, mint a pityókát.
A buzói kapcsolat
A titkolózást különben több helyen tapasztaltuk. Kürtőst, kenyeret kínáló falusiak az üvegezett „pult” mellé egy-egy kis zöldséget is gyakran kitesznek. De nem akarnak beszélni róla: kenyérre s kürtősre van engedélyük, egyébre nincs, így nem akarnak erről beszélni.
Uzon szentivánlaborfalvi kijárata felé, egy épülő üzlethelyiség elé is zöldséget raktak ki. Paradicsom, padlizsán, paprika, hagyma, krumpli. Az árus nyitott, jó beszédű fiatalember. Szép székelységgel beszél, meglepő, amikor mondja, hogy őt Constantin Moaşának hívják, nagymamája buzói születésű, de itt él a faluban. Itt termelte a zöldséget? – kérdezzük tőle is. Szeme végigfut a portékán, s már mondja is, hogy a hagymát és a pityókát igen, a többi cserkereskedelem útján érkezett. Végül is helyi termék, mert pityókával lehet cserélni – mondja viccesen. Az viszont cseppet sem vicces, amikor az idei kilátásokról kezd beszélni. Tavalyelőtt nagyon jó termést adott a pityóka, tavaly sem volt rossz a hozam. A gazdák belelendültek, növelték a területet, minden pénzüket belefektették. Most azonban nem tudni, mit vesznek ki belőle – jegyzi meg Costi. Akinek lett is krumplija, a termés apró, fonnyadt, piacképtelen, még ültetni sem lesz jó, amit most korán kiszedtek. A szedés kezdetekor, egy hónappal ezelőtt harminc banival indult az ár. Most a nagybani ár elérte az egy lej húsz-harminc banit – ismertette a pityókapiac állását. Úgy sejlik, idén ősszel 1,50 is lesz a nagybani ár, a baj csak annyi, hogy senkinek nem lesz pityókája – ez a következtetése. Pedig ezzel az árral aratni lehetne, ha legalább a sokéves átlagot adná a pityóka – de ez csak álom, legfeljebb azok reménykedhetnek, akik öntözni tudták földjeiket.
Üres a piac Csernátonban
Folytatva körutunkat, a Rétyi-tó mellett dinnye- és burgonyaárusokat fedezünk fel. Messziről látszik, hogy egy családból valók. Az is, hogy sem a dinnyét, sem a pityókát nem kapálták. A krumpliról lerí, hogy a brassói nagybani piacon vásárolták. Ha a déli megyékben termett, az még jó. De lehet, hogy Törökországban vagy Lengyelországban – s a minősége is ehhez illő. Ettől függetlenül: „de Covasna” pityóka.
A maksai vasúti átkelőnél magyarországi rendszámú kisbuszból kínálják a pityókát. Ugyancsak „de Covasna”. A fiatalember felismer: maga má’ eccer kitett az újságba – mondja. Ezek szerint nincs, mit tovább tárgyalni, ugyanazon személyekről van szó, akik ellen tavaly hadjáratot indítottak. Azt ígérték, kiszűrik a feketézőket, így próbálnak segíteni a helyi termelőkön. Ahogy a mesében: aztán abbamaradt a dolog.
Csernátonban nem lehet az út mentén árulni. Pedig korábban itt kínálták a legtöbb tojást, tejet, káposztát. Áru most is lenne, csakhogy az út szélén infrastrukturális munkálatok folynak, nincs hely az árusoknak. A termény tehát otthon marad.
A falu kézdivásárhelyi kijáratánál takaros piac parkolóval, betonasztalokkal, illemhellyel. Előtte lakókocsi, rajta felirat: „Csernátoni kürtős”. Ahol az ilyen kürtőssütők megállnak, általában nagy a forgalom. Az árulóhelyet a polgármesteri hivatal építtette, épp azért, hogy megoldódjanak a kistermelők eladási gondjai, legyen egy hely, ahol a kínálat megfelelő körülmények között találkozhat a kereslettel. A gondolat kitűnő – sok ilyen piacra lenne szükség. A bökkenő csak az: a csernátoni zöldségpiac kong az ürességtől, árva lélek, sem vevő, sem eladó nincs a kerítésen belül. Érthető ez? Senkit nem akarunk sérteni, de vajon nem a mentalitáson kellene változtatni? Legalábbis ami az eladást illeti, mert az istenadta szárazsággal szemben minden mentalitásváltás hiábavaló.
